2016. február 12., péntek

A vírus | 1. Rész

Mosolyogva bámultam ki a repülőgép ablakán: a pilóta épp most jelentette be, hogy hamarosan megkezdődik a leszállás. A hosszú sivatagos kilátás után végre megpillantottam a hatalmas burkot, ami Londont vette körül. És mielőtt még arra a városra gondolnátok, ami az Egyesült Királyságban található, tájékoztatlak benneteket, hogy a világon már az a terület nem létezik. A világ háromnegyede elsivatagosodott terület, az emberek többsége átvándorolt Észak-Amerikába és Oroszországba. Valójában nincs is más lehetőségük: már csak ez a két állam maradt. Mondanom sem kell, az emberiség már 2 milliárd ember híján kihalt. 2020-ban még minden rendben volt, aztán kezdődött minden. Az elsivatagosodás, a járványok, a természeti katasztrófák mind hozzájárultak ehhez a szörnyű folyamathoz. Két milliárdan maradtunk e hatalmas, sivatagos bolygón, ahol burkok alatt, mesterséges légkörben élünk. Nem mintha tudnám, milyen volt mindezek előtt az élet itt, a Földön. Édesanyám egy járványban halt meg, mikor két éves voltam, aztán őt követte apukám is. A bátyám nevelt fel, és együtt Oroszország egyik északi városába költöztünk, Wennerstormba. A várost a fiataloknak építették, hogy fenn tudjon maradni az emberiség. Így hát én és a bátyám életben maradtunk. Mondhatni, teljesen átlagos életünk volt a burok alatt : iskolába jártunk, szórakoztunk, és akármilyen megdöbbentő, mindig kék ég és tökéletes zöld fű között éltünk - teljesen mesterséges környezetben, ugyanis odakint tombolt a homokvihar. Egy éve fejeztem be a főiskolát, és most, 22 évesen kaptam egy állásajánlatot Londonba. Vagyis, hivatalos nevén New Londonba, hiszen az Amerikai Egyesült Államok közepén épült város is ugyanilyen mesterséges hely, mint ahol felnőttünk. Mára már nem olyan vészesek a homokviharok, a tudósok felfedeztek egy rendszert, ahogyan a homok ciklusonként támad. És itt vagyunk most, 2050-ben, már teljesen természetesnek véve mindezt, de a félelem mégis mindannyiunkban ott lappang egy kicsit.
A repülő időközben földet ért. Izgatottan követtem a hatalmas tömeget, és azon imádkoztam, hogy ne tévedjek el, egyszerűen foghassak egy taxit és mehessek az új lakásomba. A sor csigalassúsággal haladt, de mivel ez volt az első repülős utazásom, nem tudtam, ez normális-e. Mögöttem az egyik srác nagyon szitkozódott, és állandóan az órájára pillantgatott, biztosan nagyon sietett valahová. Fél óra ácsorgás után már kezdtem kétségbe esni, és körülöttem is nyugtalanak lettek az emberek. Aztán végre megindult a sor, és már gyorsabban haladtunk, de még mindig nem nyugodtam le. A kapunál, ahol kimehettünk két orvos állt, mindkettőjük kezében forogtak az injekciós tűk. Kérdezés nélkül az emberek nyakába szúrták, majd csak azután engedték tovább őket. Kissé megijedtem, hiszen mindig is utáltam az orvosokat, az injekciókat pedig még inkább. Életemben sokkal találkoztam már, de ezért is egyre jobban utáltam őket. Körbenéztem a tömegben: mindenki a két orvost vizslatta. A fiú, aki fél órája még eléggé feldúlt állapotban pillantgatott az órájára, csak még idegesebb lett.
- Ez megszokott? - kérdeztem tőle halkan, mikor láttam, hogy ő is a orvosokat bámulja.
- Nem. - felelte rám sem nézve, majd idegesen beharapta ajkát. Valójában ezzel a mozdulatával felhívta rá a figyelmemet, hogy mennyire helyes. Hosszú, göndör haja rendezetlenül hullott a vállára, rikító zöld szemei idegesen csillogtak, és izmos teste megfeszült.  - Valami nem stimmel. Mit adnak be nekünk? - kérdezte, ezúttal már rám nézett, és mélyen belém fúrta tekintetét.
- Biztos valami vírus van a városban. Szerintem ez csak megelőzésként kell. - szólt közbe a beszélgetésünkbe egy középkorú nő, majd már el is tűnt. Újból az orvosokra néztem, majd a mi sorunkon kívüli embereket vizsgáltam meg szemeimmel. Ez csak London miatt van, vagy csak én látom furcsán életkedvtelennek és üresnek az embereket? Üres tekintettel, lassan kóvályogtak a nagy terekben, egyetlen egy mosolyt sem láttam az arcukon.
- Szerintem az nem ellenszer - suttogta a srác a fülembe, mire összeráncolt homlokkal megfordultam.
- Miből gondolod? - nagyon rossz érzésem volt, és az emberek furcsasága is elnyugtalanított.
- Nézd az embereket, akik megkapták. Nézd azt a nőt. Figyeltem őt, itt a sorban folyamatosan mosolygott, és nevetgélt a férjével. - mutatott egy nőre a csomagoknál, aki csak ült, és fapofával meredt maga elé. - Eleinte a nyakát dörzsölte, mintha fájna neki, aztán egyik pillanatról a másikra elkomolyodott. És már úgy viselkedik a férjével, mintha az ellensége lenne. - suttogta a fülembe, engem pedig elfogott a rémület. Mi a fene történik?
- Lehet, hogy csak elromlott a kedve. Nézzünk meg egy másik embert. Ott egy lány, nagyon vidámak a barátnőjével. - mutattam rájuk, mire bólintott egyet. A két lány egyszerre kapták meg az injekciót, aztán ők is a csomagjaikhoz mentek. Ők is a nyakukat dörzsölték, majd olyan történt, amire nem számítottam. Verekedni kezdtek. De nem úgy, ahogy a lányok szoktak, teljesen úgy tűnt, hogy mindjárt megölik egymást. És a legrosszabb az egészben, hogy senki nem foglalkozott velük. Mindenki csak elhaladt mellettünk, mintha nem is látnák őket.
- Ezt nem hiszem el... Mi történt velük? - dörzsöltem meg az arcom, és próbáltam lenyugtatni magam. Biztos van ennek az egésznek valami magyarázata.
- Nézd az orvosokat. Milyen sötét karikás a szemük... És sápadtak. Ez nem normális. - suttogott tovább a fülembe, de nem tudta már tisztán gondolkozni, teljesen kétségbe estem.
- Mit csináljunk? Én nem akarom megkapni azt a szart, az biztos! - suttogtam neki, egy picit felemelve a hangom.
- Csak maradj velem. Kitaláljuk, még vannak egy páran előttünk... - túrt bele a hajába idegesen, mire bólintottam.
- Olyanok, mint a zombik. - valójában elég félelmetes látvány tárult a szemünk elé. Nem tudom, ezt mi okozhatta, de olyan élettelennek és őrültnek tűntek, mint a régi filmekben a zombik.
- Vajon úgy is viselkednek? - vonta fel egyik szemöldökét, miközben kérdően rám emelte tekintetét. Ajkamat beharapva néztem újból a külső emberekre. Mindannyian egyedül sétálgattak - pontosabban vánszorogtak - , egyetlen egy párost nem lehetett látni.
Egyre közelebb kerültünk a kapuhoz, ahol a két orvos folyamatosan dolgozott, és szemrebbenés nélkül, robotosan oltották be az embereket. Ijedten a srácra néztem, aki elgondolkozva meredt maga elé.
- Mennyire tudsz gyorsan futni? - fordult hirtelen felém, és úgy látszott, mint akinek terve van.
- Bármire képes vagyok - néztem rá mindent tudó mosollyal, mire elégedetten bólintott.
- Oké. Tehát van egy tervem - hajolt hozzám közelebb, hogy mások ne hallják a beszélgetésünket.
- Hallgatlak.
- Tehát, mikor átlépünk a kapun, és már közelednek felénk a tűkkel, a jelemre mindketten futni kezdünk a kijárat felé. - bólintottam. - Van csomagod?
- Nincs, csak ez a kis táskám. - mutattam a hátizsákomra.
- Rendben, nekem is csak ez van. Szóval akkor a kijárat felé futunk és vissza se nézünk. A többit pedig helyzettől függően találjuk ki. Reménykedjünk hogy nincs erősítésük.
- Csak sikerüljön... - emeltem az ég felé a tekintetem, mire egyetértően bólintott. Már csak négyen voltak előttünk, így izgulni kezdtem. Mi lesz, ha elkapnak, és csak rosszabb lesz? És ha a kijáratnál kapnak el? Egyben voltam csak biztos : mindent meg fogok azért tenni, hogy ne kapjam meg ezt az injekciót.
Mi következtünk. A sráccal egymásra néztünk, majd átléptünk a kapun. Mindkettő orvos a kis tálcájához lépett, hogy a sterilizált tűt magukhoz vegyék. A szívem a torkomban dobogott, az adrenalin szétáradt a testemben. A srác jelzett, én pedig teljes erőmből futni kezdtem. Pár ott dolgozónak feltűnt a kis akciónk, és megpróbáltak az utunkba állni, de mindketten sokkal gyorsabbak voltunk. Nem gondolkoztam, csak futottam, ahogy az ösztöneim súgták, és nagy sebességgel csapódtam a kijárat ajtajának.
- Francba! Bezárták! - kiáltottam a srácnak, aki nem habozott, a könyökével azonnal kiütötte az üveget, és átemelt rajta, majd ő is átugrott, így futottunk tovább. Az utca látványa rosszabb volt, mint ahogy gondoltam. Minden ember hulla fehér volt, és úgy közlekedtek, mint az alvajárók. A következő utcáig futottunk, majd befordultunk a sarkon, és nekidőltünk a falnak.
- És most? - lihegtem a térdemre támaszkodva.
- Hol laksz? - kérdezte, kilesve az utcára. Még mindig nem tértem magamhoz a futástól, de ekkor eszembe jutott, valójában miért is jöttem ide.
- Van egy lakás, amit bérlek... De fogalmam sincs hol van, azt hittem majd hívok egy taxit és szépen nyugisan kipakolom majd a cuccaimat, és boldogan élek itt az új állásomba de itt úgy látszik a feje tetején van minden, és ... - túrtam a hajamba idegesen : most döbbentem rá, mennyire nagy szarban vagyok.
- Hé - simította meg a karom, ezzel elérve, hogy abbahagyjam a hablatyolást, és szemeibe nézzek. - Minden rendben lesz, majd én segítek. Ismerem a várost, és biztos van valami magyarázat erre is - mutatott maga köré. - De a legfontosabb, hogy ne pánikoljunk. - magyarázta. - Én a nővéremhez jöttem, szóval szerintem először menjünk oda. Ott kiderül mi folyik itt, és aztán elviszlek a lakásodhoz. - ajánlotta fel, mire egyetértően bólintottam. - Jobb, ha gyalog megyünk, nincs olyan messze. Erre pedig szükségünk lesz. - közelebb lépett hozzám, majd egy laza mozdulattal a fejemre csúsztatta a kapucnim. Mosolyogva nézett a szemeimbe, mire az én szám is felfelé kezdett görbülni.
- Hogy hívnak? - kérdeztem, még mindig gyönyörű íriszeit bámulva.
- Harry. És téged? - ő is a fejére húzta kapucniját.
- Louise. De hívj csak Lolonak. - mosolyogtam rá, mire vidáman bólintott.
- Akkor induljunk, Lolo - indult meg, én pedig szorosan mellette maradtam.
- Nem akarok gyengének tűnni, de... Elég ijesztőek. - suttogtam neki, miközben az embereket bámultam. Mint valami rossz zombis filmben.
- Nem tűnsz annak. Szerintem is azok. - vonta meg a vállát - Mesélj magadról kicsit. El akarom felejteni ezt az őrületet, legalább egy kis időre - kérte mosolyogva, mire én mesélésbe kezdtem. Elmondtam neki szüleim kegyetlen sorsát, beszéltem neki az állásomról, meg egy picit a gyerekkoromról. Ő is elárulta, hogy neki is meghaltak a szülei, és már csak a nővére maradt neki. A beszélgetésünkből kiderült, hogy elég sok közös tulajdonságunk van, például mindketten szeretjük a horrorfilmeket, jó tanulók voltunk és rendkívül makacsok vagyunk.
- Miért bámulnak minket? - kérdeztem tőle suttogva, miután észrevettem, hogy szinte az egész utca minket bámul. Nem csináltak semmit, csak vánszorogtak és minket néztek. Egészen addig fel sem tűnt, milyen csend van az utcákon, az autók sem jártak, és az emberek sem beszélgettek. Csak a mi hangunk töltötte be a teret.
- Talán zavarja őket a hangunk... Ez még később jól jöhet. - suttogta, majd befordultunk egy utcába. - Mindjárt ott vagyunk.
Tíz perc múlva már a nővéréhez csöngettünk be, rám pedig egyre több feszültség ült. Mi van, ha ő is olyan, mint a többi ember? Idegesen néztem Harryre, de ő csak bíztatóan rám mosolygott. Az ajtó lassan kinyílt, és megpillantottam Harry nővérét. Már azonnal tudtam, hogy itt sincs minden rendben. Bőre hasonlóan sápadt volt, mint a többi emberé, és szeme alatt is sötét karikák húzódtak. Haja enyhén kócosan keretezte arcát, de még így is gyönyörű volt.
- Gemma? - lépett egy lépést közelebb Harry, de a nővére meg sem moccant, csak bámult rá. A fiú arcáról lefagyott a mosoly, majd minden mindegy alapon a nővére karjaiba vetette magát. - Gemma kérlek ne csináld ezt... Ez egy vicc, ugye? Mi történt az emberekkel? - hangjában olyan megtörtséget hallottam, mint még soha senkitől, így szemeim könnybe lábadtak. A nővére csak rezzenéstelenül állt, majd pillantása megállapodott rajtam. Már engem bámult, és ez nagyon ijesztő volt. Pillantását leginkább egy halotthoz tudtam volna hasonlítani, és a szívem majd megszakadt. - Gemma, kérlek, mondj valamit - kérte Harry már sírva, továbbra is a nyakában csimpaszkodva. Az én szemeimből is könnyek folytak, az egész jelenet annyira szívszorongató volt, azt kívántam, most legyen ennek az egésznek vége és jelentse be, hogy ez csak egy rossz vicc, és minden a legnagyobb rendben. De ez nem történt meg.
- Ti. Elmenni. Vírus. Meghalni. - szólalt meg végül Gemma. Ez volt a legijesztőbb. Mint egy robot, úgy rakta egymás után a szavakat. Harry elhúzódott tőle, majd még pár másodpercig vizslatta őt. - Ti. Elmenni. Most. - Gemma hátra felé kezdte lökni Harryt, majd mint egy őrült, becsapta maga után az ajtót, és még hallottuk, hogy többszörösen be is zárja. Az arcomon megállás nélkül folytak a könnyek, de félve Harryre néztem. Az ő szemében is könnyek csillogtak, ajkai pedig a szokásosnál vörösebbek voltak a sok harapdálástól - most is a száját harapta.
- É-én ezt nem hiszem el. Ez biztosan egy rossz vicc! Ez nem lehet igaz! - nagyon ideges volt, öklével erősen a falba ütött, amitől egy picit összerezzentem. Nem tudtam mit tegyek, a szívem darabokra tört a látványtól, így csak lassan karjaimat köré fontam, és magamhoz öleltem. Lassan ellazult karjaim között, majd ő is szorosan visszaölelt. Pár pillanat múlva megéreztem mellkasa rázkódását. Mindketten zokogtunk.

________________continued_______________


Sziasztok, ne haragudjatok hogy régen volt rész... De hát tudjátok hogy van ez, betegség, az összes doga egy hétbe sűrítése... Ahh tinédzser élet, én így szeretlek :')

Na, de ma hoztam nektek egy kis zombis cuccost, remélem hogy tetszik nektek. Ez egy hosszabb sorozat lesz, kb. 5 vagy több részes. De persze a többiről sem feledkeztem meg, szépen lassan jönnek a következő részek mindenből :)
El sem tudjátok képzelni, mennyi ötletem gyűlt össze ezalatt a két hét alatt... Hmm, mik lesznek itt :D
Na, de nem pofázok tovább, köszönöm, ha elolvastátok, esetleg ha tetszenek az irományaim, iratkozzatok fel, kommenteljetek, fejtsétek ki a véleményeteket satöbbi satöbbi... De lenne még egy kérdésem.

Szerintetek mi ez az egész zombis cucc, és mi fog kisülni ebből? 

2 megjegyzés:

  1. Ezt a történetet is imádtam, és nem okoztál csalódást ;) minden egyes nap feljöttem, hát ha van új rész, vagy valami, már tűkön ülve vártam, hogy legyen valami :) őszintén szólva nekem kissé furcsa egy ilyen sztorit olvasni, de bejött..s fogalmam sincs, hogy mi fog ebből kisülni, és annak meg örülök, h Harry az egyik főszereplő :) kíváncsian várom a következő, illetve az elkövetkezendő részeket :) csak pls, ne várass ennyi ideig, mert én bele fogok hallni ebbe, előbb-utóbb :) siess!!!! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, nagyon szépen köszönöm :) Igyekszem a részekkel, de a suli mindig valahogy keresztbe tesz :(

      Törlés

Köszönöm ha kommentelsz <3