2016. március 28., hétfő

A vírus | 4.Rész

(Harry szemszöge az előző részből)
Nem volt időnk meggyászolni az elvesztett társunkat. Az utca lámpái kialudtak, ezzel teljes sötétséget eresztve ránk. Majd jöttek az egyre közeledő kiabálások hangjai, valamint egy hatalmas robbanás a távolban. Ekkor már fejvesztve rohantunk az életünkért.
  

Lolo szemszöge


Miután a fiúk elmentek, mi leültünk a szőnyegre, és beszélgettünk. Órákig. Nagyon aggódtam a srácokért, főleg Harryért, ugyanis egyre inkább kezdtem érzelmeket táplálni iránta. Tudom, ez nem helyes, ugyanis ilyen helyzetben gondolnom sem kellene erre, de nem tudok mit tenni ellene, smaragdzöld szemei egyszerűen elvarázsoltak. Az sem segített, hogy Louis és Rebeka kezdtek összemelegedni, és nem csak a kandalló miatt. Valójában nem bántam, hogy főleg egymással voltak elfoglalva, ugyanis így volt időm gondolkodni. Eszembe jutott a bátyám, aki eredetileg velem akart volna jönni, de nem jöhetett a munkája miatt. Nem tudom, hogy alakultak volna az események, ha ő is velem tart. Aztán eszembe jutott Harry nővére, Gemma. Mikor láttam őt, egyáltalán nem tűnt olyannak, mint a többi ember, akik az utcán zabálták egymást és verekedtek. De ha jobban belegondolok, nőket nem is láttam az úton.
Felraktam a töltőre a telefonom, majd csekkoltam, hogy van-e térerő. Meglepetésemre négy csík világított a képernyő sarkában, így azonnal a hívás gombra nyomtam.
- Van térerő! - kiáltottam boldogan a többieknek. Mindannyian érdeklődve gyűltek körém, már csak azt kellett kitalálnunk, hogy kit hívunk fel.
- Hívjuk a stockholmi rendőrséget, ott komolyan fognak venni minket. - tanácsolta Louis, majd bediktálta a számot. A telefon kicsöngött, én pedig kihangosítottam azt.
- Üdvözlöm, itt a Stockholmi rendőrkapitányság, miben segíthetek? - hallottuk meg a férfi hangját, amitől egy kis reménysugár ébredezett bennünk.
- Üdv, öhm... Itt vagyunk New Londonba, és tudom hogy ez nagyon furcsán hangzik, de az emberek egymásból táplálkoznak. - mondtam zavarodottan, ugyanis hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.
- New London? A várossal napok óta semmilyen kapcsolat nincsen. Mi történik ott? - hallottuk, ahogy a háttérben mozgolódás támad, valamint emberek sutyorognak össze-vissza.
- A helyzet az, hogy az emberek furcsán viselkednek. Látott már zombis filmet? Na, pont úgy! - magyarázta Louis, a vonal túlsó végén lévő rendőr pedig csak hümmögött.
- Kik vagytok?
- Louis, Rebeka és Lolo. - válaszoltam. Egyikünknek sem volt vezetékneve, legalábbis nem tudtunk róla.
- Rendben. Eddig azt hittük hogy csak a viharok miatt nincs kapcsolat a várossal, de ezek szerint nem a viharok okozzák. - magyarázta a férfi.
- Nem tudnának értünk jönni valami zombi-ellenszerrel? - kérdezte Louis, mire furán néztem rá. Zombi- ellenszer?
- Az eddigi legnagyobb vihar tombol odakint, nem járnak a repülők sem. Legkevesebb két hét, amíg újra felszállhatnak a járatok. - mondta, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.
- Két hét? Addig mind meghalunk! - esett kétségbe Louis, és fájdalmasan hajába túrt.
- Tartsanak ki, megnézem mit....- a vonal recsegni kezdett, majd egy másodperc, és elsötétült a képernyő.
- Mi a szar? - suttogtam magamban, és kezembe vettem a mobilomat, ami úgy tűnt, mintha kikapcsolt volna. Egy apró rázást éreztem a kezemen, amitől ijedtemben eldobtam a telefont. Egy pillanattal később sötétségbe borult az egész ház.
- Oké, oké, semmi baj, csak elment az áram. - suttogta Louis, és mindnyájunkat egy kis sarokba húzott.
- Kint sincs áram, Louis. Teljesen sötét van. - suttogtam, közben próbáltam rendezni szívverésemet. Rebeka felkapcsolta az elemlámpát, és körbenézett a lakásban. Én addig fejemet a falnak támasztva nagyokat lélegeztem, ugyanis elég komolyan pánikolni kezdtem.
- Két hét... Ha nem halunk éhen és nem esznek meg minket az emberek... Talán van esélyünk. De basszus. Két hét? És még az is az alsó határ. Lehet, hogy egy hónap múlva jutunk csak haza. Addigra pedig már biztosan megdöglünk! - kiakadtam, persze mindvégig azt hittem, hogy csak a fejemben mondom ki ezeket a szavakat, de nem, rájöttem, hogy Louis is tökéletesen hallja.
- Nyugalom, Lolo. Megoldjuk. - próbált megnyugtatni Louis, elég kevés sikerrel.
- Be kellene tárazni élelemből, és bezárni magunkat egy biztonságos helyre. - mondtam ki tervemet, ami valójában nem is tűnt rossz ötletnek.
- Előbb várjuk meg a többieket. Aztán meglátjuk. - Rebeka visszatért felfedező körútjáról, de természetesen nem talált semmit, amivel vissza lehetett volna hozni az áramot. Lekapcsolta a lámpáját, és teljes sötétségben és csendben üldögéltünk a sarokban. Csak a gondolataim visszhangoztak a fejemben, de ez ellen nem tudtam mit tenni.
Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de kinti zajok csapták meg fülünket. Autók robogása, verekedés hangjai, ordítások. Percek múlva már fegyverek lövése is hallatszódott, innen tudtuk már, hogy visszaérkezett a csapatunk. Gyorsan az ajtóhoz szaladtunk, és kinyitottuk nekik, hogy gond nélkül bejöhessenek. Liam ért be elsőként, majd Josh, Niall, és utolsóként Harry.
- Csukd be! Itt vannak a nyomunkban! - kiáltotta Harry, én pedig engedelmeskedtem, és többszörösen bezártam az ajtót. Mindannyian ki voltak fulladva, és lihegésük hangja töltötte be a teret.
- Mi történt? - kérdezte Louis, miután már mindannyian a szőnyegre ültünk.
- És hol van Zayn? - nézett körbe a társaságon Rebeka, magyarázatot várva.
- Zayn... Meghalt. - válaszolta halkan Liam, mire ijedten a szám elé kaptam a kezem. Három zseblámpával világítottunk, így gyászos, kétségbeesett arcokat láttam magam körül. Harry mellém telepedett le, én pedig azonnal hozzá bújtam egy meleg ölelésre. Örültem, hogy nem esett semmi baja, főleg, miután megtudtam, hogy Zayn nem tudott visszatérni.
- Az egyik fertőzött eléggé keményen megharapta és... Szóval ő is kezdett olyan lenni, mint ők. Elvesztette a fejét. - magyarázta Liam, miután ivott egy korty vizet. Döbbentem hallgattam beszámolójukat, és nagyon örültem, hogy itt a lakásban viszonylag nyugodt helyzetben voltunk és nem kellett átélnünk ilyen borzalmakat.
- Niallel találtunk egy naplót az egyik házban, aminek az a címe, hogy "A vírus". Gondoltam ebből sok mindent megtudhatunk majd - magyarázta Harry, majd egy kis kutatás után előhúzott a táskájából egy kis bőrkötetes könyvet, és Liamnek nyújtotta.
- Megtaláltátok a tökéletes könyvet. - jelentette ki Liam, miközben végigolvasta az első oldalt. - Ezt ki fogjuk elemezni, de előbb - csukta be a könyvet, majd egyenesen rám nézett. - Itt mi történt?
- Találtunk térerőt. Felhívtuk a Stockholmi rendőrkapitányságot, és azt mondták, leghamarabb két hét múlva küldenek repülőt. Odakint hatalmas vihar tombol. - meséltem neki kétségbeesve, ugyanis a helyzet azóta csak romlott.
- Hát ez nem jó hír. De legalább már tudják, hogy mi itt bajban vagyunk. Nézzük pozitívan a helyzetet. - mondta Niall, mire lenéző pillantásokat kapott. Ez a lehető legrosszabb helyzet, amibe keveredhettünk.
- Rendben. Van egy tervem. Este átböngésszük a könyvet,  napközben pedig ismét kimegyünk, valami olyan helyet keresni, ami sokkal biztonságosabb, mint ez. Viszont akkor többet már vissza sem jövünk ide. A taktikánk pedig az lesz, hogy ha megtaláltuk a tökéletes helyet, felhalmozzuk a kaját, és megpróbáljuk átvészelni a heteket.
- Na ez már tetszik. - suttogta Rebeka kicsit lenyugodva, ugyanis ő eddig csak csendben, magában pánikolt.
- Aki szeretne, most aludhat, mi páran őrködünk. - mondta Liam, majd felült a kanapéra, és a zseblámpájával elkezdte olvasni a naplót. Én úgy döntöttem, hogy alszok, mivel nem akartam napközben elbóbiskolni. Harry már előkészítette magának az alvóhelyét a szőnyegen, ami annyit jelentett, hogy leterített egy pokrócot.
- Olyan csendes vagy, mióta visszaértetek. Minden rendben? - ültem le mellé törökülésben.
- Persze, csak kicsit megviselt a mai nap. Zayn pedig... Csak nem tudom kiverni a fejemből a pillanatot, mikor Josh egy szó nélkül lelőtte őt. - suttogta maga elé bámulva.
- Josh lőtte le? Mi van? - ezt meg sem említették. Miért lőtte volna le őt Josh?
- Zayn megharapott egy fertőzöttet, miután őt is megharapták... Josh pedig elég keményen beszólt neki, gondolom tesztelni akarta, milyen gyorsan kapja fel a vizet, és Zayn egyből nekiugrott. Josh pedig csak lelőtte. Szó nélkül. - mesélte halkan, hogy a többiek egy szavát se hallhassák meg. Teljesen ledöbbentem.
- Ezt nem tudom elhinni - motyogtam.
- Én sem. De reméljük a holnap jobb lesz. - vonta meg a vállát, majd végre a szemembe nézett. A sötétben nem láttam őt tisztán, de látszott rajta, hogy tényleg megviselte őt a mai nap. Óvatosan hozzábújtam, ezzel próbáltam támogatást nyújtani felé. Gyengéden derekam köré kulcsolta karjait, és lassan ringatni kezdett. Nem is tudom, mennyi ideig lehettünk így, csak azt vettem észre, hogy lassan álomba merültem.

Arra ébredtem fel, hogy valaki próbál felébreszteni. Nyűgösen nyitottam ki a szemeimet, de legszívesebben visszacsuktam volna, és ebben a helyzetben éltem volna életem végéig. Harryvel teljesen összegabalyodva aludtunk, és Niall keltett fel minket.
- Bocsi srácok, hogy felkeltelek titeket, de van valami, amit látnotok kell.- összeráncolt szemöldökkel, de annál kíváncsibban keltem ki Harry öleléséből, majd mindketten Niall után indultunk. A többiek még aludtak, habár ezzel semmi gond nem volt, hiszen még teljesen sötét volt odakint.
- Látjátok, milyen sötét van? - kérdezte Niall aggodalmasan, mire furán néztem rá.
- Persze hogy látjuk, mivel éjszaka van. - értetlenkedtem, mire csak megrázta a fejét.
- Épp ez itt a probléma. Már reggel nyolc van. - mutatott karórájára, mire leesett, hogy mi itt a probléma. Gyorsan a zsebembe nyúltam a telefonomért, ami szintén nyolc órát mutatott.
- Bazdmeg.... - káromkodott Harry csendesen, idegesen a hajába túrva.
- Mikor elment az áram... Már azóta nem működik a búra rendszere... De akkor mi van a levegővel? Az is elektromosan szűri ki a külvilágból a friss levegőt. - tanakodott Niall, amitől csak még jobban beparáztam.
- Ha ez igaz, akkor pár napon belül elfogy a levegő. - jelentettem ki. Most már teljesen összeállt a fejemben a kép, miszerint nem valószínű, hogy élve hazajutunk.
- Meg tudjuk oldani, csak meg kell keresni a főkapcsolót. - gondolkozott Harry csendesen, de épp elég hangosan ahhoz, hogy mi is halljuk.
- Már csak azt kéne megtudni, hogy hol van. - bólintott Niall. - De előbb keltsük fel a többieket, először csak nektek akartam elmondani.
Fél óra múlva már szabályos káosz alakult ki a csapatban. Mindannyian kétségbe voltunk esve, de egymást győzködve próbáltuk pozitívan látni a helyzetet.
- Tegnap a könyvben azt olvastam, hogy a sötétség felgyorsítja az átalakulási folyamatot... Meg hogy az emberek sötétben a legaktívabbak evés szempontjából.
- Akkor kurvanagy szarban vagyunk - jelentette ki Louis idegesen a hajába túrva.
- Amint megtaláljuk a főkapcsolót, a problémánk megoldódik. Ha mi tudjuk irányítani a búrát, még egy esetleges ellenszert is tudunk a levegőbe juttatni. - gondolkozott el magában Niall, állát dörzsölve.
- Van ellenszer, de a könyv azt írta, hogy az ellenszerhez szükséges anyagok nem találhatóak a városban. - rázta a fejét Liam, mire feladóan lesütöttem a szemem. Ez nem lehet igaz.
- Ki írta azt a könyvet? - kérdeztem.
- Aki elterjesztette a vírust. Egy terrorista, aki azt akarja, hogy Nem London népessége kihaljon, és átvehesse az uralmat a terrorszervezete. - ledöbbentem. Hogy lehet valaki ennyire aljas és szívtelen?
- A könyvet úgy helyezték az asztalra, hogy még a hülye is észrevegye. Mi van akkor, ha van ellenszer, de a könyv írója direkt írta azt, hogy nincs, hogy meg se próbáljuk kiirtani a vírust? - kérdezte Harry, én pedig egyetértően bólintottam. Aki képes elpusztítani egy egész várost, annak ez a tett már nem is számít.
- Igazad van. Feltételezzük azt, hogy van ellenszer. Már csak elő kellene állítani. Valaki van köztetek, aki orvosnak tanul, vagy van ismerete az ilyenekben? - kérdezte Liam, aki láthatóan eléggé félt a nemleges választól. Ugyanis ez volt az egyetlen esélyünk a túlélésre. Az ellenszer.
- Sokáig egy orvos nevelt fel, és elég sokat tudok a sejtekről és az ember felépítéséről. - mondtam kissé bizonytalanul, ugyanis ez az egész már jó pár évvel ezelőtt volt, és már a felére nem is emlékszem.
- Én két évig gyakornok voltam egy kórházban - tette fel a kezét Harry, mire megdöbbentem néztem rá. Ezt nem is gondoltam volna róla.
- Csak voltál? - kérdeztem összeráncolva a szemöldökömet.
- Egy idő után kiderült, hogy pszichológiailag nem vagyok alkalmas orvosnak... - vonta meg a vállát, mire lebiggyesztettem a számat. Pedig szívesen láttam volna orvosi köpenyben őt.
- Én meg szerettem a kémiát - nevetett fel halkan Louis, mire mosolyogva néztem rá. Ez is valami.
- Rendben, ezek szerint nem reménytelen a helyzet. - vette tudomásul Liam, nekem pedig pörögni kezdett az agyam.
- Ahhoz, hogy elő tudjuk állítani az ellenszert, kell egy egészséges vére és egy fertőzött vére, hogy össze tudjuk őket hasonlítani. - mondta Harry, nekem pedig beugrott egy ötlet.
- Amikor a reptéren voltunk és osztogatták az injekciókat. Esetleg ha egy olyat tudnánk szerezni, az is sokat segíthet - mondtam lelkesen, mire Harry szemében felcsillant a remény.
- Ez egy nagyon jó ötlet. - csettintett a göndör, és arcán látszott, hogy már is az ellenszeren gondolkozik.
- Rendben srácok, akkor beszéljünk meg egy végleges tervet. Az első és legfontosabb hogy oldjuk meg az áram-ügyet. Az ellenszert illetve pedig  kell egy fertőzött, az injekciós tűk, valamint egy labor, ahol tudtok dolgozni. Mi lenne, ha egy kórházba mennénk a főkapcsoló után? - ötletelt Liam, amivel mindenki egyetértett. - Akkor hajrá, szedjük össze a cuccainkat, és induljunk.
Ismét egy fél óra múlva már felszerelkezve vártunk az indulásra. A szívem a torkomban dobogott, idő közben hatalmas félelem tört rám, és már nem voltam olyan biztos magamban, mint ezelőtt. Lábaim remegtek, egyszerre reszkettem és melegem volt.
- Hé, minden oké? - lépett mellém Harry, miután látta, hogy csak bámulok magam elé teljesen kétségbeesetten.
- Nem - nevettem el magam a feszültség miatt. Harry csak óvatosan elmosolyodott, majd kitárta karjait, hogy átölelhessem őt. Szorosan bújtam hozzá, arcomat pedig kabátjába temettem. - Félek, hogy mi vár ránk odakint - motyogtam szememet lehunyva, és próbáltam lenyugodni Harry simogató karjaiban.
- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled, ezt megígérem. - suttogta, amitől testemet átjárta a melegség, és megszűnt a reszketésem. Már csak a szívem dobogott hevesen, az sem az izgalomtól.
- Rendben, azt hiszem indulhatunk. És vigyázzunk egymásra, bármi is történik. - mondta Liam, majd kezébe vette hatalmas fegyverét, és kinyitotta az ajtót előttünk. Kiléptünk a sötétségbe, én pedig erősebben markoltam a kezemben pihenő pisztolyt. Rebeka bátorítóan megszorította a kezem, ugyanis megfogadtuk, hogy nem engedjük el egymást, csak ha nagyon szükséges. Szorosan Harry mellett mentünk, valamiért úgy éreztem, ha a fél méteres körzetében vagyok, akkor nem érhet semmi baj.
A sötétség nagyon ijesztő volt, mégsem kapcsolhattuk fel az elemlámpákat, ugyanis a vakító fénnyel felhívtuk volna magunkra a figyelmet. A hangok voltak a legrémisztőbbek. Sikítások és ordítások hallatszottak mindenfelől, valamint folyamatos morgás és lépések hangjai. Minden pillanatban úgy éreztem, hogy bármikor ránk vetődhet egy fertőzött ember, és ezt az érzést volt a legvészesebb elviselni. Csendben haladtunk, Liam ment elől, utána Josh egyedül, majd mi öten: Louis, Niall, Rebeka, Harry és én egy csoportban. Amit láttunk, az borzalmas volt. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy szemtanúja leszek annak, ahogy egy ember kitépi a másik szemét, majd megeszi, és ha ez még nem lenne elég, mondok rosszabbat is. Egy terhes hölgy szaladt végig az úton, és mivel nem nézett körül, egy férfi elütötte őt a kocsijával. Keresztülhajtott a nőn, majd miután teljesen áthaladt rajta, kiszállt a kocsiból, és egyszerűen a felnyílt hasából kirángatta a magzatot, majd a halott kismama mellett üldögélve elfogyasztotta a körülbelül hét hónapos gyermeket. Életem legszörnyűbb látványa volt, Rebekával könnyezve segítettük egymást végig amíg el nem hagytuk a helyszínt. Szemtanúi voltunk annak is, ahogyan egy körülbelül tízéves gyereket öl meg egy felnőtt. Nem kivételeztek senkivel sem, akit csak elértek, azonnal elfogyasztották, akár élve is. Ha a látvány nem lett volna elég, a kiabálások és a sikolyok törték meg a csendet. Nem tudom mennyi ideig mehettünk így síri csöndben, de a hátunk mögül hangokat kezdtem hallani, mintha valaki futna, vagy hasonló. Egy nagy levegőt vettem, majd hátrafordultam, hogy biztos lehessek abban, hogy nem követ minket senki.
- Srácok... - suttogtam, mikor azt láttam, hogy egy körülbelül ötfős fertőzött férfi csapat közeledik felénk, elég gyorsan futva. Mindenki hátrafordult, majd ijedten futni kezdtünk. Csak futottunk, igyekeztük elkerülni a népes részeket, de így is a minket célpontba vevő csoport bővült pár fertőzöttel, és már fölényben voltak. Josh lelőtt belőlük párat, amivel elérte, hogy a többségük megálljon lakmározni, de néhányan még így is a nyomunkban voltak.
Kifulladva fordultunk be egy utcába, majd a falnak dőlve kifújtuk magunkat. Próbáltam nem belegondolni a helyzetbe, így agyamat leállítottam, és főleg az ösztöneimre és a reflexeimre koncentráltam. De még így is a sírás határán voltam. Majd kiköptem a tüdőmet, a félelem pedig semmit nem segített. A levegővétel nehéznek bizonyult, és úgy éreztem magam, mint aki másodperceken belül összeesik. Homlokomat a hideg falnak döntöttem, és csukott szemmel próbáltam csillapítani a légzésem, elég sikertelenül. A fejemben a fertőzöttek jártak, szemem előtt szörnyű látványuk jelent meg újra és újra. Próbáltam erősnek maradni, teljes erőmből, de mégis elmorzsoltam pár könnycseppet. Sok volt ez a lelkemnek, csak vissza akartam menni az időben és nem elfogadni azt a kibaszott állásajánlatot.
- Lolo - éreztem meg egy tenyeret a vállamon, amitől még inkább felülkerekedtek rajtam az érzelmeim, és zokogni kezdtem. Harry könnyeimet látva azonnal szorosan magához húzott, én pedig amilyen szorosan csak tudtam, öleltem. Ki tudja, meddig lesz még alkalmam erre.
- Csak gondolj valami szépre. Egy aranyos kiskutyára... - ahogy ezt kimondta, kinyitottam a szemem, és az utca végére néztem. Egy férfi a kutyájával a kezében sétált, de valami mégsem volt olyan aranyos az egészben. Az egyik az, hogy férfi megállt az úton és felénk nézett. A másik pedig, hogy a kutyának nem volt feje, és kilógtak a belei. - Akkor kiscicára - javította ki magát Harry, de ettől nem lett jobb, a fél-kutya látványa örökre beleégett az elmémbe.
- Tovább kellene mennünk. Még körülbelül egy óra, míg a főkapcsolókhoz érünk. - hallottam meg Liam hangját, mire egy nagyot sóhajtva letöröltem a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. - Jól vagy, Lolo? - kérdezte, mikor kiléptem Harry öleléséből, és felvettem a földről a hátizsákomat.
- Nem, de menjünk - szipogtam, és próbáltam minél erősebbnek tűnni - pedig már régen összetörtem odabent.
Továbbmentünk, a helyzet pedig egyre rosszabb lett. Minél nagyobb távot tettünk meg, annál több fertőzött lett a nyomunkban, így majdnem végig futnunk kellett. Nem néztem már sehová, csak a lábam elé, de legszívesebben csak kikapcsoltam volna az összes érzékszervezem : nem akartam ezeket látni. A szívem darabokra tört már csak a gondolatra is, hogy több száz ember veszíti életét egymás - de főleg a vírus miatt.
Több évszázadnak tűnt, míg odaértünk, de nagy megkönnyebbülésemre végre megérkeztünk egy hatalmas épülethez, ami Liam szerint a búra főkapcsolóját is magába foglalta.
- Még soha nem voltam bent, csak hallottam a helyről. Ha minden igaz, a keleti szárnyon működik a búra vezérlése, de nem tudok biztosat mondani, szóval szerintem az lesz a legjobb, he szétválunk. - magyarázta Liam, mire csak bólogattunk. Mindenkiben volt egy kis félelem, hogy mi vár ránk bent, ugyanis egy ilyen intézményben rengetegen dolgozhatnak... És jelen pillanatban ezek az emberek valószínűleg egytől-egyig fertőzöttek. - Két kettes valamint egy hármas csoportra kellene szétválnunk.
- Én megyek Loloval - jelentkezett rögtön Harry, amitől egy kicsit megnyugodtam, de idegesen néztem Rebekára.
- Én Niallel - mondta Louis, így végül Rebeka Liam és Josh társaságába került, amivel nem volt semmi problémánk, Liam biztosan megvédi majd őt, ezért aggódásom már el is múlt.
Minden csapat kapott egy-egy walkie talkiet, Liam kiosztotta az irányokat, ellátott minket utasításokkal, aztán már be is léptünk az épületbe. Szorosan markoltam a fegyvert a kezemben, a félelem pedig kezdett felülkerekedni rajtam. Ez nagyon nem nekem való. Szétváltunk, mi mentünk a déli irányba Harryvel, amihez egy hatalmas vasrács vezetett.
- Oké, menni fog ez - motyogott Harry, majd szájába vette az elemlámpáját, majd hozzáértően vizsgálta a lakatot. - Állj hátrébb, Lolo - kérte, én pedig azonnal engedelmeskedtem neki - És fogd be a füled - tette hozzá, majd fegyverével a lakatra célzott. Csak egy tompa puffanást hallottam, majd már Harry fel is húzta a rácsot. - Gyere - nyújtotta felém a kezét halványan mosolyogva. Képzelem, mennyire látszódhatott rajtam a félelem, ha Harry ilyen gyengéden bánt velem. Lassan leengedte mögöttünk a kaput, de csak annyira, hogy alatta körülbelül öt centi rés maradjon, gondolom azért, hogy hátulról nehogy megtámadjanak minket, de ha kell, rögtön fel tudjuk húzni a rácsot.
- Mit is kell keresnünk pontosan? - kérdeztem halkan, miközben egy sötét folyosón mentünk végig, amin csövek futottak hosszában.
- Egy panelt. Tudod, mint a filmekben, mikor az okos főszereplő összedug egy piros és egy kék drótot és megoldja a hatalmas problémát. - magyarázta, mire felkuncogtam. De legalább már értettem hogy mit is keresünk.
- Bármit látsz, szólj azonnal - suttogta. Úgy éreztem magam, mint egy horror játékban, ugyanis az elemlámpám fénye elég ijesztő helyeket világított meg. Talán, ha nem lett volna sötét, azt mondtam volna, hogy ez egy normál folyosó, de így, korom sötétben, úgy, hogy csak az elemlámpáink világítottak, elég ijesztőnek tűnt. Már értettem, hogy a horror filmekben miért mindig sötétben történnek az izgalmas dolgok. A folyosó végén egy szárnyas ajtó volt, mi pedig gondtalanul bementünk rajta. Nem volt más választásunk, ez volt az egyetlen út. Visszatartott lélegzettel néztünk körbe a hatalmas teremben, ahol csak számítógépek és kábelek tömege szóródott szét a padlón. Némelyik összetörve, de voltak köztük egész jó állapotban lévők is. Próbáltam minél halkabban lépkedni, így teljes csöndben  fedeztük fel a terepet.
- Minden rendben? Vége. - megugrottam a hirtelen hangtól, amit Liam adott ki a walkie talkien keresztül. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira megijedtem, de ahogy láttam, Harry sem volt másképp.
- Mi találtunk pár ép számítógépet, de az összes kábel el van vágva. Vége. - válaszolt Harry, én pedig közben még a kábeleket vizsgáltam.
- Valaki direkt vágta el őket. - suttogtam, majd egy fehér hosszú cérnát pillantottam meg a kábelek között, ami vezetett valamerre. Térden mászva követtem, merre halad, a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Valaki szándékosan akarta, hogy arra menjek. Míg Harry Liamnek adott információkat, én elértem a fonal végére. Egy metszőolló volt ott, mellette pedig egy emberi ujj feküdt véresen, alatta pedig egy vér áztatta papír, amin első ránézésre valamilyen szöveg állt.
- Harry! - kiáltottam halkan, mire a göndör azonnal mellettem termett.
- Találtunk valamit. Mindjárt jelentkezem. Vége. - szólt a kis szerkentyűbe majd letérdelt mellém, és ő is átnézte, amit én láttam.
- Egy fehér fonal vezetett ide. Valaki azt akarta, hogy megtaláljuk. - mondtam, mire ő a zseblámpája végével arrébb gurította azt a levágott ujjat, és óvatosan felfordította a papírt. Azon két sor szöveg állt, elég olvashatatlan kézírással, de mégis sikerült elolvasnom.

Ügyesek vagytok, de nem tartotok össze. Pár nap múlva mind halottak lesztek, ha így folytatjátok. Egyet jegyezzetek meg: Az én városomban nem engedélyezett a lázadás. - J.

- Jézusom... - sütöttem le a szemem, majd Harry arcát néztem, aki csak rezzenéstelenül bámult maga elé.
- Figyel minket. - suttogta, majd mögém pillantott. Egy pillanat alatt felugrott és élesítette fegyverét. - Ki van ott? - kiáltotta, össze-vissza cikázva a zseblámpájával. Messzebbről csörömpölés hallatszott, de nem abból a helységből jött a hang amelyikben mi voltunk. - Gyere, Lolo - nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam és segített felállni. Harry elindult egy irányba, aztán egy kis keresgélés után lehajolt a földre, és egy újabb papírt vett fel. Mellé léptem, és én is elolvastam.

Ne próbáljatok megkeresni, különben egyetlen gombnyomással felrobbantom az egész várost. Nem viccelek.
Én nem foglak megölni benneteket. A város lakói elintézik majd helyettem.
Sok sikert.  -J.

- Ki lehet ez? Esetleg, az, aki a naplót írta? - kérdeztem Harrytől. Ezt az egészet úgy fogtam fel, mint egy rejtélyt, amit meg kell oldani. Sokkal könnyebb feldolgoznom, ha játékként fogom fel a helyzetet.
- Lehetséges. Figyelj, szerintem ne foglalkozzunk vele. Azt írta, hogy ő maga nem fog megölni minket, és ne is keressünk, ergo kerüli azt, hogy találkozzunk. Vele nem lesz problémánk, inkább koncentráljunk a vírusra és a városlakókra. Ez az egyetlen esélyünk. Szándékosan akarta elterelni a figyelmünket, ne hagyjuk, hogy beváljanak a tervei. - mondta Harry, amivel én teljesen egyetértettem, így bólintottam.
- Szóljunk Liamnek. - mondtam, majd Harry a szájához emelte a készülékét. Abban a pillanatban egy alakot pillantottam meg mögötte, és kivettem a kezéből a készüléket.
- Mi a ...? - gyorsan a szájára tapasztottam a tenyerem, majd továbbra is az idegen alakon tartva szemem, a füléhez hajoltam.
- Valaki van mögötted. Nem látom, csak az alakját. - suttogtam a lehető leghalkabban, mire Harry óvatosan megfordult és egy hirtelen mozdulattal az alak felé irányította a fegyverét és a zseblámpáját egyszerre. Egy fertőzött volt az, mögötte pedig egy nyitott ajtón keresztül láttuk, hogy bizony közelednek a társai is. Csak állt ott, és figyelt minket, de nem csinált semmit. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól féltem, mindjárt felugrik a torkomba. Lassan lépkedtünk hátrafelé, arra, ahonnan jöttünk, majd mikor már elég távol kerültünk tőle, és a társai is majdnem odaértek, egy lépést tett felénk, majd még egyet.

- Futás - kiáltotta Harry, mikor a fertőzött egyre közelebb jött hozzánk, mi pedig egyszerre fordultunk meg és futottunk a folyosón, ahogy csak bírtunk. A vasrácshoz értünk, amit leengedtünk, mikor befelé jöttünk, majd azonnal megkezdtük húzni felfelé, hogy kimehessünk. Ám az nem mozdult. A léptek mögöttünk egyre hangosabbak lettek, és mikor hátranéztem, már láttam a fertőzötteket közeledni. Teljes erőnkből rángattuk a rácsot, ordítottunk segítségért, de nem történt semmi. A rács egy centit se mozdult, a támadóink pedig már csak pár méterre voltak tőlünk. Kétségbeesetten pillantottam Harryre, de ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Akkor tudatosult bennem, hogy mindjárt meghalunk. 


------------

Nos, remélem hogy tetszett nektek ez a rész és ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig tartott, de mostanában inkább a végkifejlet és a következő részek logikai felépítésén dolgoztam. 
És bocsánat, hogy megint függővég, de hát... Gonosz vagyok, szokjatok hozzá ;) 
Kellemes Húsvéti ünnepeket :)
Peace out <3 



4 megjegyzés:

  1. Mint mindig tökéletes lett a rész..most kezdenek csak igazán bonyolódni a történet ;) kíváncsi vagyok, h hogyan fogják túlélni, s h ki fog rajtuk segíteni..talán Liamék, vagy esetleg más valaki? :) mindegy is..hamar hozd a jövő részt ;*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm :) Minden kiderül, a következő résszel pedig nagyon sietek, igyekszem hétvége felé kirakni :)

      Törlés
  2. Woahh, imádom❤️ Mikorra várható az új rész?:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök hogy tetszik :) Igyekszem hétvégén hozni :*

      Törlés

Köszönöm ha kommentelsz <3