2016. augusztus 8., hétfő

HOMELESS | 5. Rész

"Az életem egy csőd, sőt, jobban belegondolva nincs is életem. Miért élek egyáltalán? Mi a célja a létezésemnek? "

Miután Harry elment leadni a cikkét, egyedül maradtam a házban Vanessával. Féltem, hogy mit fog mondani, esetleg mit fog tenni, de meglepetésemre egészen délig nem is vett tudomást rólam. Aztán, Harry hazaérkezése előtt fél órával, berontott a szobámba.
- Le kell fektetnünk a szabályokat. - kezdte rögtön, köszönés nélkül, mire felültem az ágyon, és hagytam Hunternek hogy újból az ölembe másszon.
- Csak hogy tudd, te itt nem vagy kívánatos személy. Ha Harry kérdez valamit, röviden válaszolsz, de te nem kezdeményezel beszélgetést, sem testi kapcsolatot. Ha ő kezdeményez bármit is, elutasítod. Louval azt csinálsz amit akarsz, felőlem még meg is baszhat, de kurvára nem érdekel. Harryt hagyd békén, csak ennyit kérek. Ja, és szó nélkül benne vagy mindenben, amit mondok. Ha azt mondom, ma csajos nap van, akkor azt mondod, ez így van. Mikor Harry hazajön, azt mondod, nagyon jól szórakoztunk és imádsz engem. Ha csak egyszer... Ismétlem. Ha csak egyszer is megszeged a szabályaimat, semmi jóra ne számíts. Bármit mondok, Harry elhiszi nekem, meg se próbálj ellenszegülni. - magyarázta, én pedig egy mukkot sem szóltam közben. Hisztérikusan sorolta fel a követelményeit, mintha ezek megszegésével halálbüntetés várna rám... Ami ebben a helyzetben nem is lenne túl rossz, sőt.
- És még valami. Öld meg magad. De komolyan, csak nézz magadra. Semmi smink, semmi frizura, és mi ez a zsák rajtad? Úgy nézel ki mint egy csöves. Jaj! Elfelejtettem hogy tényleg az vagy. Nem viccelek, öld meg magad, vesd magad a folyóba, mit érdekel az engem. A lényeg hogy ne lássalak. És most megyek. Ne feledd, Harry úgy tudja, nagyon jól szórakoztunk. Fésülködj meg, és tényleg el is hiszi. - undorodva nézett végig rajtam még egyszer. Elég nehéz volt visszatartanom a könnyeimet, ami pont addig sikerült is, amíg be nem csukta maga után az ajtót. Abban a pillanatban, mintha egy hatalmas vihar támadt volna, záporozni kezdtek könnyeim, és szörnyű zokogásban törtem ki. Ilyen rosszul még soha nem éreztem magam. Tényleg meg akartam halni, Vanessának megint igaza volt. Meg kell ölnöm magam, ez lesz a legjobb mindenkinek. Zokogva bújtam oda Hunterhez, aki mint egy támogató barát, szó szerint lenyaldosta a könnyeimet, és nyüszítve jelezte, hogy velem van.
Pár óráig még csak kellemesen zokogtam, majd azt hiszem egy idő után bealudtam. Arra keltem fel, hogy az ágyam besüpped a lábamnál, és automatikusan a frász jött rám, mert azt hittem, Vanessa tért vissza, de szerencsémre csak Harry volt az, akit éppen nagy ívben el kellett volna kerülnöm. Mivel eléggé látványosan riadtam fel érkezésére, nem tudtam leplezni az alvást, így tettetett álmos pislogással néztem rá.
- Nem akartalak felébreszteni... Csak biztos akartam benne lenni, hogy jól vagy. Reggel is olyan fáradtnak tűntél, és Vanessa azt mondta, egész nap aludtál... - aggodalmaskodott, amitől szívem meglágyult. Egy ilyen jószívű fiú hogy keveredhetett össze ilyen hisztérikus nőszeméllyel?
- Minden rendben... - motyogtam, remélve hogy ezzel megelégszik, de sajnos nem így volt.
- Donna... Látom hogy nincs minden rendben. A szemed olyan piros mintha napok óta folyamatosan sírnál - hát, nem állt messze a valóságtól, mert az utóbbi időben talán több mindent láttam könnyes szemmel mint normálisan.
- Tényleg minden rendben. Csak túl érzékeny vagyok mostanában, ennyi az egész - vontam meg a vállam, miközben igyekeztem nem ránézni. Inkább Huntert figyeltem, aki olyan erőteljesen bújt hozzám, hogy majdnem feldőltem.
- Hunter nagyon megkedvelt téged. Ennek örülök - mosolygott Harry, látva az előző jelenetet, mire halkan felnevettem.
- Én is kedvelem őt. Csak picit hangosan horkol, de nem vészes - kuncogtam, miközben továbbra is a szóban forgó állatra bámultam, aki éppen kidugott nyelvvel terült el az ölemben. Harry nevetve az ágy másik oldalára mászott, így már nem velem szemben, hanem mellettem ült le törökülésben, amiből arra következtettem, hogy hosszú távon szeretne beszélgetni és nem csak azért jött, hogy megkérdezze hogy vagyok.
- Na és mik a terveid, miután kiderült hogy nem vársz babát? Gondolkoztál már a fősulin? - kérdezte csevegést indítva, mire gondterhelten felsóhajtottam. Távol kellene tartanom tőle magam, de nem volt szívem azt mondani neki, hogy menjen ki, meg amúgy is... Szerettem beszélgetni vele.
- Nem is tudom. Azt hiszem először valami munkát kellene keresnem, hogy tudjak saját lakást bérelni és ne kelljen a nyakatokon lógnom. Aztán talán egy levelezőt elvégzek, de ez még elég távoli terv. - jó lett volna fősulira menni, és eredetileg ezt is terveztem, csak nem vettek fel. Ha felvettek volna, most minden egyszerűbb lenne, mert szeptembertől mehetnék kollégiumba és lenne hol laknom.
- Tudod, hogy addig lehetsz itt, ameddig csak szeretnél. Akár itt is öregedhetnél meg, én csak örülök a társaságodnak. Na meg, legalább foglalkozol Hunterrel. Nekem nincs mindig időm rá, Vanessa pedig egyenesen ki nem állhatja a jószágot... - sóhajtott. - Ha úgy döntenél hogy saját lakást akarsz bérelni, nyugodtan magaddal viheted őt. Talán már jobban szeret téged mint engem, így szerintem nem lenne probléma vele. - mosolyogva megsimogatta a kutyust, amitől szívem összeszorult. Nem tehetem meg, hogy még a kutyáját is elveszem tőle. A fenébe is, minden problémámra megoldás lenne a halál. A legegyszerűbb és a leggyorsabb. Hunter hamar elfelejtene, ahogy mindenki más is, és olyan lenne, mintha a születésem meg sem történt volna. A legtökéletesebb megoldás.
- Örülnék neki - válaszoltam végül. Mióta Harry bejött a szobámba, egyszer sem néztem még rá, és attól féltem, talán feltűnik neki, hiszen szokásom volt folyamatosan a másik fél szemébe nézni, miközben hozzá beszélek. Most azonban felpillantottam rá, de csak egy másodpercre. Nem bírtam tovább, egyszerűen már csak ettől az egy pillanattól elszégyelltem magam. Tekintetünk éppen összeakadt, ahogyan barátságos mosollyal az arcán figyelt engem. Éreztem ahogy vöröslök, de próbáltam inkább nem is gondolni rá.
- Olyan furcsa vagy. Történt valami amiről tudnom kellene? - kérdezte. A fenébe is, ettől tartottam, nem tudok semmi magyarázatot erre. Borzalmas hazudó vagyok, ez már biztos.
- Nem. Semmi - válaszoltam a fejemet rázva, de továbbra sem néztem fel rá. Azzal teljesen elárultam volna magam. - Hogy sikerült a cikked amit ma kellett leadnod? - váltottam témát gyorsan, mire felsóhajtott.
- A főnököm nem volt megelégedve vele. Holnapra újat kell írnom. Esetleg segítenél benne? - kérdezte reménykedve, mire megfeszültem. Ha most igent mondok, nem tudom őt elkerülni... De nemet nem akartam mondani, pedig muszáj volt.
- Nem hiszem hogy túl sokat tudnék segíteni. Magadtól sokkal leleményesebb vagy, és épp ezért jók az írásaid. Ha beleszólok, más lesz a stílus, és az már nem te leszel. - magyaráztam. Tulajdonképpen szörnyen kíváncsi voltam a folyamatra, ami írás közben zajlik le az agyában, de tényleg muszáj volt távol tartanom magam tőle.
- Talán igazad van - sóhajtotta gondterhelten. - de ha készen van, elolvasod? - kérdezte. Úgy éreztem, mintha tényleg sokat számítana neki a véleményem, pedig tudtam, hogy tulajdonképpen nem érdekli hogy nekem tetszik-e vagy sem.
- Persze - feleltem mosolyogva, és reflexszerűen felnéztem rá. A félhomályban smaragd íriszei szinte világítottak, amivel teljesen elbűvölt. Nem láttam még őt teljes sötétségben, de fogadni mertem volna, hogy szemei úgy fénylenek éjszaka mintha szentjánosbogarak lennének.
- Köszönöm. - mosolygott rám hálásan, majd már fel is tápászkodott, hogy nekikezdjen a munkának. - Ha bármire szükséged van, tudod hol találsz meg - kacsintott rám mosolyogva, mire mosolyogva lesütöttem a szemem. Ne kacsintson rám, mert nem bírom ki hogy ne kérjem őt hogy maradjon. A kacsintásáról Hunterrel tereltem el a figyelmemet, aki miután Harry becsukta maga mögött az ajtót, ismét letámadott, és játszani kezdett velem. Úgy birkóztam vele, akárcsak egy emberrel és látszólag nagyon tetszett neki, mert boldog "vigyor" ült a képén. Én sem fogtam vissza, nevetve gügyögtem neki mindenfélét, aztán, ahogy kellően kifárasztotta magát az ugrándozással és a vonyítással, bebújt a takaró alá, és ott folytatta tovább ezt a tevékenységét. Rendkívül viccesnek találtam, ahogy egy kis bukkanó mögül lesett ki rám, és mikor úgy tettem, mintha nem figyelnék, egyszerűen csak rám ugrott. Hihetetlenül jól éreztem magam ezzel a kis csöppséggel, le sem tudtam volna tagadni, hogy mennyire egy rugóra járt az agyunk, ami egy részről furcsa, más részről pedig megnyugtató volt.
Aztán, a játékossága elmúlt, és fáradni kezdett, vele együtt pedig a hangulatom újból szürke és nyomott lett. Hunter kidőlt az ágyon, majd pár percen belül el is aludt, így óvatosan kiosontam mellőle. Jól esett volna egy séta, de egyelőre még nem mehettem ki. Meg kellett várnom, hogy besötétedjen.
Így hát, inkább csak kimentem a kertbe, ahol tekintetem megakadt a hatalmas fán, ami kert hátsó végében állt. Gondoltam, jó lenne rá felmászni, így határozottan indultam meg felé. Közelebb érve már nem tűnt ilyen egyszerűnek a helyzet, mert messzebbről úgy tűnt, mintha alacsonyabban lenne a legalsó ága. De nem érdekelt, mert meg akartam mászni ezt a fát, hogy órákon keresztül üldögélhessek rajta. Megragadtam egy kiálló kis csomót, és megkezdtem a mászást. Mezítláb voltam, és eléggé hideg volt a tavaszi időjárásoz képest, de nem érdekelt különösen. Ha megfázok, a következményeit már úgysem élem meg. Úgy fogtam fel ezt a famászást, mintha életem utolsó kihívásával néznék szembe. Minden erőmet beleadtam, foggal, körömmel kapaszkodtam a kéregbe, és próbálkozásom nem volt hiábavaló : kevesebb mint tíz perc szenvedés után már fent is csücsültem egy magasabb ágon, és nyugodtan kipihenhettem a fáradalmaimat. A fa törzsének dőlve lehunytam a szemem. Elmémben rögtön Harry arca jelent meg, valamint újból és újból lejátszottam a fejemben, ahogyan a kórházban megfogta a kezem, mikor várakoztunk. Egy kívülállónak nem tűnhetett nagy dolognak ez az esemény, de az én lelkemet elég érzékenyen érintette. Beleszerettem ebbe a fiúba, miközben tudtam, hogy soha nem lehet az enyém. Ezért is vagyok balfék, egy szerencsétlenség, aki csak mindent tönkretesz. Ha tovább maradnék ezen a földön, csak még több szomorúságot és csalódást okoznék másoknak, amit egyáltalán nem szeretnék. Mindenkinek csak ártok, pedig semmi rossz szándék nem vezérel. Egyszerűen csak szarul raktak össze, és akármennyire is próbálkozom, ezt nem tudom helyretenni. Tényleg az lenne a legjobb, ha meghalnék. Kinyitottam a szemem. Már kezdett sötétedni, de még túl világos volt. Lepillantottam a fa tövéhez, és elgondolkodtam. Akár most azonnal leugorhatnék, ha szerencsém lenne, azonnal kitörném a nyakam és meghalnék. Milyen jó lenne. Mosolyogva néztem lefelé, miközben úgy helyezkedtem az ágon, hogy le tudjam lógatni a lábamat. Hasonló volt ez az egész, mint a metrómegállóban, csak most nem volt annyira biztos a halálom az ugrás után. Vanessának igaza volt, a legjobb ha meghalok, de ez nem egy fa által fog megtörténni. Magam akarok véget vetni ennek az egésznek. Ha időérzékem nem csalt, körülbelül két és fél órát tölthettem fent a fán, és már teljesen átfagytam, de ez nem igazán érdekelt. Lassan lemásztam, ami sokkal nehezebbnek tűnt, mint a felmászás, de végül egy kis ugrással már talajt is ért a lábam. Pár másodperc múlva már a ház melegében jártam, és amint beléptem, rögtön Harryt pillantottam meg, amint laptoppal a kezében elterült a kanapén. Ujjai doboltak a billentyűzeten, de nem írt semmit. Nem akartam hogy észrevegyen, de sajnos ez megtörtént.
- Donna? Te meg hol voltál? - kérdezte gyorsan felém fordulva, és mintha megkönnyebbülést láttam volna az arcán. Akkor eszembe jutott, hogy nem kellene ránéznem, sőt csak el kellene sétálnom mellette, de nem ment.
- Csak gondolkodtam. - vontam meg a vállam, majd már indultam is volna fölfelé, de megállított.
- Kész van a cikkem, de olyan furcsának érzem. Valahogy most nem megy ez nekem - sóhajtott, mire egy kis hezitálás után, de tisztes távolságra tőle leültem a kanapéra. A kezembe csúsztatta a készüléket, én pedig már bele is merültem a sorokba. Hogy mi volt a téma? A családon belüli erőszak. Az első pár sor után könnyek gyűltek a szemembe, de szerencsém volt, mert Harry nem láthatta őket hajam takarása miatt. Írásában azt írta, hogy sok esetben a gyerek is ugyanolyan felelős ezért, mint a szülő, és ezzel abban a pillanatban tökéletesen egyetértettem. Apám nem azért vert meg sokszor, mert részeg volt, hanem azért, mert ő is jól tudta, mekkora rakat szerencsétlenség vagyok. Anyámnak is igaza volt... Nyelt volna inkább le. Nem bírtam tovább, éreztem, ahogy a zokogás hamarosan átveszi az uralmat az elmém felett, így inkább visszaadtam Harrynek a laptopot.
- Sajnálom, Harry, én erre most nem vagyok képes - hadartam gyorsan, majd gyorsan felpattantam, és felrohantam a lépcsőn. Még hallottam Harry kiáltásait, hogy menjek vissza, de én még csak vissza se néztem. Nem voltam képes rá, egyszerűen ez már túl sok volt. Kész, vége. Utam egyenesen a fürdőszobába vezetett, ahol magamra zártam az ajtót. Zokogva rogytam le a hideg csempére, és nem érdekelt, hogy hangos vagyok. Többé már nem. Úgy éreztem, itt az idő. Nem bírtam már tovább, egyszerűen nem láttam értelmét tovább élnem. Akkor döntöttem. Letöröltem arcomról a könnyeimet, és abban a pillanatban minden megvilágosodott. Megpillantottam egy tárgyat, ami azonnal szimpatikussá vált. Az eszköz, ami véget vethet életemnek. Gyorsan kezembe vettem a tökéletesen éles borotvapengét, és felálltam a földről. A tükörbe nézve szinte rosszul lettem. Kisírt szemeim olyan pirosak voltak, mintha füveztem volna, hajam pedig olyan otromba görcsökbe állt össze, mint amilyet az emberiség még nem látott. Egy kész katasztrófa voltam, egy ronda szörnyeteg. Undorodtam magamtól.
A kezemben lévő éles pengére pillantottam, majd csuklóm bőrére siklott tekintetem. És megtettem. Az első karcolást szinte meg sem éreztem, de aztán a következőt már erősen belevájtam a húsomba. Fájt, de éreztem, ahogy a testi fájdalom kezdi elnyomni a lelkit, és felszabadító érzés fogott el. Vajon ilyen érzés a halál is?  Mindjárt megtudjuk.
Hosszú, mély vágásokat ejtettem a csuklómon, a vér az egész mosdókagylót elfedte. Tetszett a látvány, ahogyan a saját vérem folyik le a karomon, de közben újra zokogás tört rám. Mikor ájulok már el, és mikor veszítek elég várt ahhoz, hogy meghaljak? Egyre gyorsabban és gyorsabban vágtam a karomat, és már kezdtem érezni, ahogyan testem egyre elgyengül. A vérem már összekeveredett a könnyeimmel, és akkor vettem észre, mekkora koszt csináltam magam körül. Na tessék, még az öngyilkosságban is béna vagyok. Akkor döbbentem rá, hogy nem jó módszert választottam. Olyan kellett volna, aminek nincsenek nyomai, nem látszik rajtam, és annak, aki megtalál, nem lesz egy életre szóló rémálom a képem.
De akkor már mindegy volt. Gyengén lerogytam a csempére, és ott folytattam a karom marcangolását. Már alig maradt érintetlen hely a bal alkaromon, amit sajnáltam, mert a másik kezemmel nem tudtam ilyen erősen vágni. Teljes vérben tocsogott már a ruhám, a karom, mindenem, amikor kopogást hallottam az ajtón.
- Donna, minden rendben? - hallottam meg Harry hangját, de képtelen voltam válaszolni. Ezek szerint ő lesz az, aki először látja majd holttestemet. Mindenkinek kell egy ilyen élmény az életében. Anélkül nem lehet meghalni, hogy nem láttunk volna egy halottat, nemde? Tovább zokogtam, és egyre idegesebb és türelmetlenebb lettem. Miért nem sötétült el már minden, és miért nem jött el a megkönnyebbülés? Még mindig a hideg csempén voltam, ugyanabban a rideg világban.
- Donna, kérlek! Nyisd ki az ajtót, és beszéljünk! - hallottam meg újból Harry könyörgő hangját. Szegény pára, azt hiszi, ha megbeszéljük a dolgokat, attól megoldódik minden, de nem. Továbbra is egy nyomorék kotonszökevény leszek, aki semmiben sem jó. A másik kezemen is ejtettem pár vágást, és ekkor már éreztem, ahogy fejemben alig maradt már vér. Lehet, hogy inkább a nyakamat kellett volna elvágnom? Igen, gyorsabb lett volna...
- Donna! Bemegyek! - Harry hangja már csak távolian csengett a tudatomban, és mintha az idő lelassult volna. Még hallottam az ajtó kicsapódását mellettem, de nem tudtam oda pillantani. Testem teljesen elnehezedett, de látásom még mindig tökéletes volt, nagy sajnálatomra.


* Harry szemszöge *

Szörnyen rossz előérzetem volt, hiszen már egy órája bezárkózott a fürdőszobába. Először azt hittem, csak kisírja magát, esetleg vesz egy nyugtató fürdőt, de miután zokogása nem csillapodott, úgy döntöttem, ideje bemenni hozzá. Nem válaszolt egyetlen kopogásomra sem, csak tovább zokogott, ami teljesen megrémisztett. Mi boríthatta ki őt ennyire? Dr. Payne azt mondta, bármi előfordulhat, így kezdtem kétségbeesni. Ha megint öngyilkossággal próbálkozna, azt hiszem teljesen összezuhannék. Nagyon fontos lett nekem az utóbbi egy hétben, és furcsa, mert mellette tényleg úgy éreztem, hogy önmagam lehetek.
Idegesen kerestem a pótkulcsot a fürdőszobához, amit végül az éjjeliszekrényem legeldugottabb sarkában találtam meg több mint tíz perc keresés után. Sietve illesztettem a zárba, és a másik oldalról hallottam, hogy a kulcs kiesik az ajtóból. Gyorsan elfordítottam a kulcsot, és egy figyelmeztetés után belöktem az ajtót. Ami fogadott... Arra nincsenek szavak. Nem túlzok, ah azt mondom, ennyi vért még életemben nem láttam, de a legszörnyűbb nem is ez volt, hanem az, hogy Donna teljesen kábán ült a padlón, mindkét karja csupa vér volt, valamint körülötte is egy teljes tócsa áztatta őt. A szívem abban a pillanatban szakadt ketté, és nem törődve semmivel, azonnal mellé ugrottam.
- Donna! Kérlek, beszélj hozzám - könyörögtem neki a sírás határán állva, miközben könyökhajlata felett vizsgáltam vérkeringését. Alig éreztem valamit, így teljes pánikba estem. Egyedül voltam a házban, Vanessa valami fontos munkaügyi szarságon volt, Louis pedig állítólag otthon döglött. Donna viszont csak szemeivel nézett rám, teste egy centimétert sem mozdult. Lesokkolódtam, hirtelen minden elsősegélynyújtással kapcsolatos információ eltűnt az emlékeimből, és azon kaptam magam, hogy mindenféle szarságot kapkodok ki az elsősegélydobozból. Egy nyomókötést próbáltam elkészíteni, miközben egy pohár vizet töltöttem Donnának, és próbáltam megitatni vele, sikertelenül. Mondanom sem kell, fél kézzel nem sikerült valami jól a nyomókötés, de arra elég volt, hogy lelassítsa a vér szivárgását. Gyorsan előkaptam a zsebemből a telefonom, és a mentőket akartam hívni, de akkor megszólalt mellettem Donna.
- Ne segíts. Jobb ha meghalok - hangja halk és gyenge volt, amitől torkomban gombóc keletkezett.
- Nem, nem jobb! Fontos vagy nekem, a kurva életbe! - teljesen kiakadtam, és így inkább Lout tárcsáztam a mentősök helyett. Reménykedtem benne, hogy Donna jobban lesz pár perc múlva, és nem kell a mentőket riasztani, mert az senkinek nem lenne jó.
- Louis, azonnal gyere át, vészhelyzet van - szóltam gyorsan a telefonba, és meg sem vártam a válaszát, már le is tettem, és visszafordultam Donnához.
- Miért tetted ezt? - ráztam a fejem rosszallóan, miközben a másik karját is kötözni kezdtem. Mintha egyre inkább kezdett volna magához térni, tekintete sokkal éberebb volt, mint mikor rátaláltam, és ez egy picit megnyugtatott.
- Nem kellek senkinek. Akkor miért éljek? - kérdezte tőlem. Nem értettem, hogy miért hiszi ezt. Egy gyönyörű, okos lány volt, mindene meglehetett volna, de megint úgy döntött, hogy ezt feladná.
- Ki mondta ezt? Bárki is volt az, egy hatalmas barom, és nem kellene foglalkoznod vele. Mi szeretünk, Donna. - mosolyogtam rá halványan, remélve hogy hisz nekem, de csak őrülten felnevetett.
- Nem tudsz semmit, Harry. Nem látod, mi történik körülötted. Tönkreteszem az életedet. Én ezt nem akarom - újból zokogni kezdett, mire én közelebb húzódtam hozzá, hogy ölelésemmel egy kis támogatást nyújtsak neki. Meglepetésemre gyengén ellökött magától, és testbeszédével jelezte, hogy jobb ha tartom a távolságot. Így hát ezt tettem.
- Ez nem te vagy, Donna. Ezek a kisördögök a fejedben, akik csak azt akarják, hogy a rosszat lásd az életben, és a jóról tudomást se vegyél. - próbáltam a lelkiismeretére hatni, ami látszólag sikeres volt, mert érdeklődő tekintettel figyelt engem - Én hiszek abban, hogy te egy értékes lány vagy, aki gyönyörű, okos, és még akkor is aranyos, mikor két szörnyen rossz kötés fedi a vágásait - halkan felkuncogtam, amint végignéztem rajta. Amit mondtam teljes mértékben komolyan gondoltam. Akármit is tett, nem tudtam rá haragudni, sőt, megértettem őt.
- Ha két perccel később jössz, már késő lett volna - suttogta maga elé meredve. Ebbe én bele sem mertem gondolni, már így is úgy éreztem, elég sokat késtem az akciómmal.
- Akkor most szörnyen hangosan bőgnék, mint valami reménytelen kisgyerek - fújtam ki a levegőt, ezzel próbálva feldobni a kedvét, de látszólag csak még több gondolatot ébresztettem ezzel a mondatommal benne. Meg kell nevettetnem valahogy.
- Sírnál értem? - kérdezte halkan, bizonytalansággal a hangjában. Kérdésére összeszorult a gyomrom. Míg a karját kötöztem, többször is könnybe lábadt a szemem, így kérdés nem volt efelől... Nem tűnhetek most valami férfiasnak...
- Mint már mondtam, fontos vagy nekem. De nem sírnék. - válaszoltam, majd egy pillanat múlva hozzátettem még valamit - Csak kibőgném a lelkemet is. De nem sírnék. - halványan elmosolyodott, ami megnyugtató volt, de egy pillanat múlva eltűnt a mosoly az arcáról, és csalódottan nézett rám.
- Csak azért mondod mert depressziós vagyok. Valójában tudom hogy nem érdekel téged ha meghalok - mondta könnyes szemekkel, majd próbált elfordulni, de még túl gyenge volt ehhez, és csak egy halk nyögés kíséretében tudott fél millimétert elfordulni.
- Ez nem igaz. Itt vagyok most melletted, mert érdekel mi van veled. És itt is leszek, ameddig te ezt szeretnéd. - mondtam őszintén, és bevallom, olyan reakcióra számítottam, ami megnyugtató, esetleg egy hálás ölelés tőle, de ez nem történt meg.  
- Nem szeretném, hogy itt legyél - mondta haragos tekintettel, ami teljesen megdöbbentett. Az orvos azt mondta, előfordulhat hogy megbánt minket olyannal, amit egyébként nem gondol komolyan, de valahogy nekem úgy tűnt, mintha teljesen komolyan gondolná, és ez rosszul esett. De nem haragudtam rá. Nem tudtam. Viszont mielőtt válaszolhattam volna, meghallottam Louis baktatását fel a lépcsőn, ami megnyugtatott, hiszen végre nem egyedül kellett megbirkóznom a helyzettel.
- Harry, siettem ahogy tudtam, de... - lihegve kezdett bele a magyarázkodásba, de amint megpillantotta, mi is történik, teljesen lesápadt. - Oh, a picsába - idegesen túrt a hajába, miközben próbálta felmérni a helyzetet. Abban a pillanatban úgy döntöttem, jobb ha én már itt sem vagyok, így gyorsan felpattantam.
- Azt hiszem most magatokra hagylak titeket - mondtam sietve, majd már ki is léptem a helységből, és egyenesen a hálószobám felé vettem az irányt.

* Donna szemszöge *

Harry túl gyorsan hagyta el a fürdőszobát, aminek egy részről örültem, másrészről viszont szörnyen szégyelltem magam miatta. Most biztosan vérig sértettem őt, de ha ez kell ahhoz, hogy távol tudjak tőle maradni, hát legyen.
- Gyerünk, ítélj el te is - szóltam Louhoz, aki még mindig nem ébredt fel a kezdeti sokkból, amit a rengeteg vér látványa okozott. Szörnyen fájt mindenem, de ennek örültem, mert nem volt már energiám törődni a belső sebeimmel.
- Ugyan már, Donna, ne viccelj. Mit mondott Vanessa? - kérdezte Lou felém pillantva, mire ledöbbentem. Vanessa elmondta neki, mi történt köztünk?
- Honnan tudod, hogy beszélt velem?  - kérdeztem bizonytalanul, mire ő leült szorosan mellém, és hátát nekidöntötte a falnak, pontosan ugyanúgy, ahogyan én.  
- Csak ő ilyen aljas, hogy a szavaival ezt váltsa ki belőled. Tegnap jól voltál még, és Harry sem tudott volna ennyire megbántani. Vanessa pedig egy olcsó ringyó. De had halljam, mit mondott? - Louis okosabb, mint hittem, és legbelül szörnyen hálás voltam az égnek azért, amiért őt ide küldte mellém. Szükségem volt rá, hogy vele beszéljek, mert úgy éreztem, csak ő tud segíteni rajtam.
- Megfenyegetett, hogy ha nem szállok le Harryről, megkeseríti az életemet... - mondtam neki, mire szórakozottan felröhögött.
- Gondolhattam volna, hogy előbb utóbb rád fog szállni. Fel kellett volna készítselek rá. - rázta a fejét rosszallóan, mire érdeklődve néztem rá. Az energiám szépen lassan kezdett visszatérni, már egész jól tudtam mozogni. A picsába, miért ezt a módot választottam a halálra? Elég macerás volt.
- Szeretnél egy gyorstalpalót Vanessáról? - kérdezte, mire én bizonytalanul bólintottam. - Az első és legfontosabb dolog, hogy nem szereti Harryt. Ugyan négy éve együtt vannak, de Mr. Styles nem vette még ezt észre, annyira elvakult. De akkor mi kell Vanessának, ha nem Harry? A pénze. Ezért akar hozzámenni, hogy aztán elváljon tőle és sok pénzt kaszáljon ebből az egészből. - teljesen ledöbbentem a szavain... Ezt nem hagyhatom, Harry teljesen összetörik, ha ez megtörténik...
- Azzal, hogy Harry sokat foglalkozik veled, úgy érzi, vetélytársa van. Azt hiszi hogy Harry esetleg rájön, hogy mégsem akar vele összeházasodni, és akkor vége a tervének. Aminek egyébként én borzasztóan örülnék. - sóhajtott Lou.
- De... ezt honnan tudod? És beszéltél már erről Harryvel? El kell mondanunk neki! - próbáltam felkelni, hogy most azonnal Harryhez szaladjak, de nem bírtam, az erő még nem tért vissza annyira, hogy fel tudjak állni. Így Louis csak nyugodtan visszahúzott maga mellé.
- Nem szabad elmondanunk neki. Már megpróbáltam, a kapcsolatuk elején, aztán később is... Nagyon összevesztünk, mert azt hitte hogy csak féltékeny vagyok rá, amiért neki van csaja, nekem meg nincs. Nem hitt nekem, bármennyiszer is próbálkoztam. Vanessa szájából kell hallania, különben nem hiszi el. Én Vanessától tudom. Először tagadta, de aztán mindent bevallott. Azt sajnálom, hogy akkor nem vettem fel őt hangfelvételre, mert akkor már rég megszabadultunk volna tőle. - magyarázta. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy Vanessa hogy lehet erre képes és Harry miért nem veszi észre.
- A másik dolog pedig, hogy már három éve csalja őt fűvel-fával. Most éppen a "fodrásszal" - Louis hatalmas idézőjelet rajzolt a levegőbe, amitől leesett az állam. Lehetne ez a nő ennél szívtelenebb? És én ezt miért nem vettem észre?
- Te jó ég... - motyogtam szememet lesütve, és próbáltam megemészteni a hallottakat.
-  El sem hiszed, milyen jó érzés végre megosztani ezt valakivel. Ha mondd neked bármit is, azonnal értesíts. A tervem, miszerint még az esküvő előtt szétszedem őket, nem lesz valami egyszerű. Sőt, mondhatni lehetetlen. - sóhajtott szomorúan. Oké, egy kívülálló szemével nézve lehet, hogy furcsának tűnhetett az, hogy Louis szét akarja őket szedni, de én teljesen megértettem őt.  A sok kis jel most végre értelmet nyert, és teljesen más szögből láttam ezt az egészet. Míg erről beszélgettünk, teljesen megfeledkeztem a saját bajaimról.
- Tényleg, ezen kívül mondott még valamit? - kérdezte tovább, nekem pedig újból beugrott minden fájdalom. Pedig már kezdtem jól érezni magam.
- Azt mondta öljem meg magam. És hát... - nem tudtam befejezni a mondatomat, mert hangom elcsuklott. A könnyek újból folyni kezdtek az arcomon, nem tudtam mit tenni ellenük.
- Jaj, Drágám, miatta tényleg nem éri meg ezt csinálni - Louis nyugtatóan átölelt, ami segített ugyan, de teljesen átáztattam a pólóját a könnyeimmel. - Ez a nő egy szörnyeteg, minden szava hazugság. Azt hiszem beszélni fogok vele - megdermedtem karjaiban.
- Ne! - reagáltam gyorsan, mire értetlenül nézett rám - Ne beszélj vele, mert akkor tudni fogja hogy elmondtam ezt neked. Bántani fog - sírtam, mire ő megrázta a fejét.
- Van egy tervem - szinte láttam felgyúlni az égőt a feje fölött, és szemei ravaszul kezdtek ragyogni. Elég ijesztő látvány volt, de kíváncsian vártam a nagy ötletét.
- Csinálj mindent úgy, ahogyan eddig. Ne foglalkozz vele, ha bántani akar, azonnal hívj fel. Én igyekszem majd elintézni, hogy soha ne legyetek kettesben, és akkor nem lesz semmi baj. Viszont ő panaszkodni fog Harrynek rólad, de Harry nem hagyja ezt, és kételkedni kezd majd az esküvőben. - magyarázta. Elég jó ötletnek tartottam ezt a tervet, így úgy döntöttem, belemegyek.
- Benne vagyok. - mosolyogtam rá halványan. Nem akartam, hogy Harry összetörjön rögtön az esküvő után. Csak boldognak szerettem volna látni, de Vanessa terve után erre nem lett volna lehetőségem.
- Megegyeztünk. Viszont csajszi, kezdened kell valamit magaddal. Holnap én viszlek el a dokihoz. Harryt itthon hagyjuk, amúgy is ideje lenne tanulni neki valamit, ha nem akar megbukni. A kezelés után pedig összerendezünk téged, és habár így is elég csini vagy, szebb leszel, mint valaha. - tervezgetett izgatottan, én pedig mosolyogva hallgattam őt. Igaza volt, változnom kell ahhoz, hogy boldogan tudjak élni. Változtatnom kell magamon, hogy újból úgy tudjak a tükörbe nézni, hogy nem tölt el a bűntudat és a hányinger.
- Szeretnék edzeni - bukott ki a számon hirtelen, mire felcsillant a szeme.
- Ismerek egy jó helyet, nem rég nyílt és nagyon közel van. Már ki akartam próbálni, de eddig nem tudtam rávenni magam, de veled szívesen elmegyek. - mosolyogva felmutattam neki a tenyerem, mire összepacsizott velem. Ez a beszélgetés kellett ahhoz, hogy tényleg új életet tudjak kezdeni.  - Rendben, akkor a terv a következő. Te összeszeded magad, és ilyet soha többé nem csinálsz. Én teljes erőmmel azon leszek, hogy segítsek neked. Vanessát megfigyeljük, de Harry erről nem tudhat.
- Rendben - bólintottam határozottan, habár legbelül egy kis kétségem támadt. Mi van ha visszazuhanok a sötétségbe és elrontok mindent? Lehet, hogy inkább nem kellene beleavatkoznom semmibe.
- Ígérd meg hogy nem próbálsz meg többször öngyilkos lenni. Kérlek - nyújtotta a kezét, akár egy üzletember, mikor megköti az alkut. Egy pillanatig haboztam, de végül megígértem neki. Egy óra alatt olyan nagy fordulatot vett az életem és a gondolkodásmódom, hogy még én magam sem hittem el.
- Köszönöm Louis, hogy segítesz nekem. El sem hiszed, mennyire jó hogy itt vagy - mondtam neki, mire ő halványan elmosolyodott és szerényen megvonta a vállát. Mosolyogva bújtam oda hozzá egy ölelésre, és a lehető legszorosabban öleltem magamhoz. - És most segíts felállni, mert kényelmetlen a padló - kuncogtam, mire ő is felnevetett, és segített felállni. Kissé megszédültem a vérveszteség miatt, de pár másodperc múlva már minden tiszta volt előttem.
- Lehet hogy meg kellene mutatnunk téged egy orvosnak. Talán össze kell varrni a karodat. - aggódott Louis a karjaimon végignézve, amiken már szinte teljesen átázott a kötés. - Gyere, beviszlek - karolta át a vállamat. Nem akartam bemenni a kórházba, mert már előre tudtam, hogy az orvosok el fognak ítélni, de nem akartam Louval ezért veszekedni. Az első pár lépést elég nehezen tettem meg, ugyanis kissé szédültem, de szerencsére Louis erősen tartott. Amint kiléptünk a fürdőszobából, hallottuk Harry lépteit, amint igyekszik hozzánk.
- Szerintem be kellene vinnünk őt a kórházba - értesítette őt rögtön Louis, mire a göndörke csak bólintott, és máris a másik oldalamra pattant, hogy segítsen.
- Fiúk... A lábam még tudom mozgatni... - szólaltam meg, arra utalva, hogy nem kell kettő ember ahhoz, hogy járni tudjak. Már a saját lábamon mentem le a lépcsőn, nehézségekkel ugyan, de sikerült nem összeesnem útközben. Harry előreszaladt beindítani a kocsit, így mire odaértünk, azonnal indulhattunk is.

Lounak igaza volt, a karomat összevarrták. Az orvostól kaptam pár mérges pillantást, amiért eléggé elszégyelltem magam, hiszen biztos voltak még súlyosabb esetei is, akiknek várniuk kellett miattam. Harry egész végig csöndes volt, amiért eléggé rosszul éreztem magam, de szerencsére Louis oldotta a hangulatot a legtöbb esetben. Mikor hazaértünk, már elég későre járt, így miután újból megnyugtattam Lout hogy többet ilyet nem teszek, ő hazament, mi pedig aludni mentünk.
- Hé, Donna! - szólt utánam Harry, még mielőtt beléphettem volna a szobámba. Érdeklődve néztem felé hogy mit szeretne mondani, és akkor beugrott, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle amiatt, amiket mondtam neki. Nem akartam vele haragban lenni, hiszen akármennyire is szerettem volna inkább távol maradni tőle, a szívem nem engedte.
- Sajnálom, amiket mondtam. Egyetlen szavamat sem gondoltam komolyan - léptem hozzá közelebb a padlót bámulva. Ő csak lazán a falnak dőlt, és keresztbefonta karjait a mellkasa előtt.
- Nem haragszom. Viszont... Kérlek mondd hogy nem miattam tetted ezt magaddal. Ennyire rossz volt a cikkem, hogy inkább meg akartál halni, minthogy ezt elmondd nekem? - kérdezte féloldalas mosollyal az arcán mire felnevettem.
- A cikked nagyon jó volt, ha ez nem tetszik a főnöködnek, akkor nincs ízlése. És nem, nem miattad csináltam. - ugyan ez csak félig volt igaz, de nem mondhattam neki, hogy a leendő felesége töltötte az utolsó cseppet a poharamba.  Látszólag eléggé megkönnyebbült, és mosolyogva az ölelésébe vont. Most már nem utasítottam el, csak szorosan visszaöleltem őt. Jó volt újra közelebbről is érezni az illatát - habár csak egy nap telt el mióta utoljára átöleltem őt.
- Louis azt mondta, pénteken ő visz el téged az orvoshoz. Biztos ne menjek veletek? - kérdezte bizonytalanul, mire megráztam a fejem. Akartam, hogy ott legyen, de Louis tervébe sem szerettem volna belegázolni.
- Azt hiszem megleszünk. És amúgy is tanulnod kellene, ha nem akarsz megbukni. - mosolyogtam rá, mire bólintott.
- Igazad van... - szégyenlősen elmosolyodott, pont úgy, hogy lássam édes kis gödröcskéjét. A szívem gyorsabban kezdett dobogni kis tette miatt, és éreztem hogy arcom egyre pirosabb lesz. Meg sem bírtam szólalni, így pár másodpercig csak szégyenlős csönd volt közöttünk. Csak mosolyogva néztünk egymás szemébe, és akkor úgy éreztem, mintha közöttünk elektromosság kezdene létrejönni. Elég furcsa és bizsergető érzés volt, de nagyon tetszett.
- Szóval... - szólalt meg, próbálva megtörni ezt a furcsa jelenetet.
- Szóval... - mondtam én is, mivel más nem igen jutott eszembe. Vajon ő is ugyanezt érezte, mint én? Pár másodperc után egyszerre nevettünk fel, ami így megtörte a varázst.
- Azt hiszem jobb ha lefekszünk... - mondta, mire azonnal perverz gondolatok kezdtek áramlani a fejembe, amit ki is mutattam egy visszafojtott nevetés kíséretében. - Ó nem! Mármint.. Izé... Aludni. Jobb, ha lefekszünk aludni. - javította ki magát amint leesett neki a félreérthetőség tárgya, aztán ismét felnevettünk.
- Rendben. Jó éjt, Harry - mosolyogtam rá.
- Jó éjt, Donna. - válaszolt szintén mosolyogva, majd mindketten egyszerre kezdtünk hátrálni a saját szobánk felé. Az ajtóból még visszanéztem rá, és meglepetten észleltem, hogy ő is ezt teszi több méterrel arrébb. Nevetve megráztam a fejem, majd végül becsuktam magam mögött az ajtót, és kifújtam a levegőt, amit egészen addig bent tartottam. Levakarhatatlan mosoly szökött az arcomra, és párszor még lejátszottam az előbbi jelenetet a fejemben, miközben az ágyban fekve próbáltam elaludni. Annyira aranyos és szexi volt, és úgy éreztem, hogy ha egy percnél tovább vagyok a közelében, egyszerűen letámadom. Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba, és talán most először, de a zöld szempár követett egész éjjel a sötét felhők helyett.

Másnap Louis már korán reggel itt volt, csak azért, hogy ő kelthessen fel engem. Még a legédesebb álmaimban jártam mikor megéreztem ahogyan hatalmas zajjal elkezd ugrálni a matracon, ezzel elérve azt, hogy szó szerint kirepüljek az ágyból. Neki köszönhetően egy nagy nevetéssel ébredtem, ami ráragadt az egész napom hangulatára.
- Louis! Hagyd őt, még korán van - hallottam meg Harry hangját, amitől eszembe jutott a tegnap este és azonnal zavarba jöttem. Nevetve a fejemre húztam a párnám, de Louis nem hagyott visszaaludni, egyszerűen csak leszedte rólam a takarót, majd a párnától is megfosztott.
- Jó reggelt! - rikkantotta vidáman, mire én válaszul csak visszamorogtam neki, és nehézkesen ugyan, de felültem. A bekötözött karomra pillantottam, amibe éppen eléggé élesen nyilallt a fájdalom, de próbáltam nem tudomásul venni. Louis tovább nyaggatott, hogy keljek már fel, miközben Harry szórakozottan figyelt minket lazán az ajtófélfának dőlve.
- Mit kérsz reggelire? - kérdezte tőlem Harry, miközben óvatosan elmosolyodott. Gesztusától fellágyult a szívem és igyekeztem nem elpirulni, de azt hiszem ez lehetetlen volt, tekintve hogy egyetlen szál alsóban vizslatott gyönyörű tekintetével.
- Öhm... Nem tudom. De segítek megcsinálni, bármi is lesz az - kuncogtam, majd ahogy Louis felhúzott a karomnál fogva, már talpon is voltam.
- Esetleg pirítós? Vagy palacsinta? - találgatott, nekem pedig felcsillant  szemem a palacsinta említésére. Mostanában nagyon megszerettem a palacsintát, főleg azt, amit Harry készített. Tett hozzá valamit, ami olyan különlegessé tette az ízét, és ezzel teljesen függővé tett.
- Palacsinta - mondtuk egyszerre Louval, mire mindannyian felnevettünk és már el is indultunk a konyha felé hogy megsüssük a szóban forgó ételt.
A Lochnessi szörny éppen a reggeli kávéját iszogatta fáradtan, és mikor meglátta, hogy milyen jól szórakozunk, kidülledt a szeme. Teljesen máshogy néztem már rá a tegnapi nap után, talán embert ennyire még nem is utáltam. Még a szüleimmel is vetekszik az első helyért, ez pedig nagy szó.
- Reggelt! - köszöntem neki vidáman, mintha mi sem történt volna és a szemem sarkából láttam, hogy Lou elismerően néz rám. A háború elkezdődött.
- Palacsintát sütünk. Te is kérsz, Nessi? - kérdezte tőle Louis kedvesen, mire a szörnyeteg értetlenül nézett hol rám, hol Loura. Szerintem rájött.
- Nem, köszönöm. El kell készülnöm. - mondta, majd a mosogatóba rakta a kiürült csészéjét, és már el is tűnt az emeleten. Győztes vigyorral néztem Loura, és szerencsénk volt, mert Harry ebből az egészből nem vett észre semmit. Mondanom sem kell, a sütögetés nem telt el nevetés nélkül. Tudni kell Louról, hogy egyáltalán nem megy neki a főzés. Az összetevők kevergetésével még nem volt gond, de mikor a serpenyőhöz került, előjött a tehetségtelensége. Először majdnem felgyújtotta saját magát, ami miatt kicsit megijedtünk, de szerencsére nem történt semmi baj.
- Tuti nem tud megforgatni egy palacsintát a levegőben - suttogta a fülembe Harry, mire felnevettem. Visszafojtott röhögéssel figyeltük őt ahogyan próbálkozik. Nagyon vicces látvány volt, többször is félredobta úgy, hogy szegény palacsinta a földön végezte, de előfordult az is, hogy a saját arcán landolt a félig átsült finomság. Aztán Harry átvette tőle a serpenyőt, és ő ugyan ügyesebb volt, de állandóan felgyűrődött neki a tészta, így néhol maradt egy nyers rész. Végül aztán, mikor már fájt a hasam a sok nevetéstől, átvettem az irányítást, és megsütöttem a maradék palacsintát. Nekem nem okozott gondot feldobni a palacsintát, már egészen kiskoromban megtanultam, szóval elég jól ment.
- Legközelebb meg kell tanítanod minket. Most már ne pazaroljunk többet belőle - nevetett Harry, miközben csodálva nézte, ahogy még egy darabot feldobok a levegőbe, majd tökéletes precizitással visszaejtem a serpenyőbe. Még egy kis sütögetés után már be is falhattuk a kis palacsintákat, amik bevallom, tökéletesre sikerültek.
- Ez volt életem legjobb palacsintája - Louis elégedetten dőlt hátra a székén, miközben jóllakottan a hasára simította a kezét. - Most már mehetünk. - lelkesedett be azonnal, mire én is izgatott lettem.
- Hová mentek? - kérdezte Harry értetlenül, mire Lou vonogatni kezdte a szemöldökét rám pillantva.
- Rendbe teszem Donnát. Mire visszahozom, rá sem fogsz ismerni. - kacsintott rá Louis, mire Harry összeráncolt homlokkal nézett felém.
- Nem félsz tőle? Szerintem egy kicsit megőrült... - mondta nekem, majd nevetve hagyta, hogy Louis belebokszoljon a vállába.
- Nyugi, Hazz. Szexi csajt varázsolok belőle. - mondta Louis határozottan, mire mindketten tetőtől talpig végigmértek. Tényleg ennyire rosszul néznék ki hogy átalakításra van szükségem? Tudtam hogy rossz a helyzet, de ennyire?
- Így is az - rázta meg a fejét Harry, amitől azt hiszem olyan piros lettem, mint egy paradicsom. Nevetve fordultam el tőlük, és úgy döntöttem inkább felöltözöm. Akkor esett csak le hogy egyetlen bugyiban és egy hosszabb pólóban álldogáltam előttük.
- Tíz perc és indulunk! - kiáltott utánam Louis, de én akkor már a lépcső tetejére értem. Még egy gyors tusolást akartam véghez vinni, így sietve kapkodtam össze a cuccaimat és léptem be a fürdőszobába, ahol a lehető leggyorsabban zuhanyoztam le. Habár a bekötözött karom miatt ez elég nehéz volt, de végül összehoztam, és mindössze három percet töltöttem el a víz alatt. Ezután már csak gyorsan felöltöztem, megfésülködtem, és már készen is voltam. Eredetileg hosszúujjas felsőt akartam felvenni, de rájöttem hogy mindet otthon hagytam, és az összes pulcsim éppen mosásban volt, így csak egy feszülős farmerben és egy egyszerű fekete pólóban érkeztem meg a földszintre. Soha nem érdekelt különösebben a divat, azt vettem fel, ami épp tetszett vagy a kezembe akadt, így most sem vesztegettem túl sok időt a ruháimmal.
- Harry, nagy gond lenne, ha lenyúlnék tőled egy pulcsit? - kérdeztem tőle, mire csak megrázta a fejét.
- Dehogy. Nyugodtan keress valamit a szekrényemben! - mondta, mire én bólintottam, és már meg is indultam a szobájuk felé. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért a cuccai között kell turkálnom, de nem léphettem ki az utcára egy szál pólóban, mert teljesen átfagytam volna. A szobájukat már láttam ugyan, de nem tudtam, hogy melyik Harry szekrénye, így az összeset végig kellett néznem. Meglepetten láttam, hogy Vanessának rengeteg ruhája van, körülbelül húszszorosa annak, amit én magammal hoztam. De szerencsére sikerült megtalálnom Harry szekrényét, ami olyan volt, mintha egyenesen a lelkébe pillantottam volna bele. Ledöbbentett, hogy mennyi színes, furcsa mintás ingje volt, de egyetlen egyszer sem láttam még rajta ilyet. Már a gondolat, hogy egy ilyenben lássam, teljesen felcsigázott. Kicsit elszégyelltem magam, amiért ennyire felkutattam a szekrényét, így csak kikaptam a legelső pulcsit, amit találtam, majd útközben fel is húztam magamra. Egy egyszerű, fekete, kapucnis pulcsi volt, ami kissé nagy lett rám, de ez nem igazán érdekelt.
- Nyolc perc. Hogyan? - döbbent le Louis, mikor már készen az indulásra lépkedtem elé.
- Úgy, hogy nem húzom az időt mindenféle hülyeséggel. Indulhatunk? - kérdeztem tőle, mire ő bólintott, és feltápászkodott. Rajtam már volt cipő, szóval amíg Loura vártam, Harry mögém settenkedett, és halálra rémisztett azzal, hogy a fülembe suttogott.
- Ez a kedvenc pulcsim - suttogta, amitől megugrottam, és ijedten fordultam felé.
- Akkor talán nem ebben kéne mennem... Még a végén tönkreteszem - túrtam bele a hajamba idegesen, és már indultam is volna, hogy kicseréljem egy másikra, de megállított.
- Hagyd csak. Nagyon jól áll. - mosolygott rám, amitől teljesen zavarba jöttem. Miért mond ilyeneket?
- Köszi. Próbálom nem tönkretenni a nap folyamán - zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincset, miközben a földet bámultam. Igen, ismételten nem mertem felnézni rá. A fenébe mi történt velem?
- Na jó, indulhatunk - szólalt meg rögtön Louis, még mielőtt Harry válaszolni tudott volna.
- Jó szórakozást! - mosolygott ránk Harry, majd már ki is léptünk az ajtón. Louis kocsijával mentünk, ami sokkal modernebb volt, mint Harryé, de elég jól nézett ki, és szintén tökéletesen illett Louhoz : vagány, különleges, amolyan tipikusan rosszfiús kocsi volt.
- Az első utunk a fodrászhoz vezet. Oké, a hajad elég jó, de minden lány szeret fodrászhoz járni, szóval gondoltam te is élvezni fogod. Az egyik barátom fodrász, szóval jó lesz, ígérem. - mondta, miután elindultunk. Valójában utáltam fodrásznál lenni. Mindig szörnyen rettegtem attól, hogy rosszul vágják le a hajamat (ami egyébként elég sokszor előfordult), vagy esetleg teljesen elrontják és aztán szenvednem kell vele hosszú hónapokig.
- Oké - mosolyogtam rá végül, mert nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy nem bízom a fodrászokban. És végül azt hiszem jól tettem ezt, ugyanis egy óra alatt teljesen megváltozott minderről a véleményem. Zayn, a fodrász srác nagyon kedves volt, és miután elmondtam neki az elképzelésem, pontosan olyan lett a végeredmény, mint amit szerettem volna. Elég profi és rutinos volt már, és remekül szórakoztam, hiszen folyamatosan szóval tartott. Beszélgettünk a tetoválásokról, mert rajta aztán tényleg alig volt már szabad hely, és összességében azt hiszen, egy újabb barátra tehettem szert. A kezelés után nagyon puha és könnyű volt a hajam, teljesen úgy éreztem, mintha új életre keltek volna a tincseim.
- Hű, Csajszi. Ez igen. - mondta Louis, ahogy meglátott, és azonnal az ujjai közé vett egy friss tincset.
- Zayn nagyon kedves. Csípem. - mondtam neki nevetve, miközben tovább indultunk.
- Tudom, épp ezért hoztalak hozzá. A következő megálló a kozmetikussal egybekötött masszázs és pedikűr. Szóval mindenféle csajos pihentető dolog. - soha nem volt még ilyenben részem, ezért eléggé tartottam tőle, de ismételten nem akartam Louis lelkesedését elrontani, így izgatottan bólogatva egyeztem bele a dologba. És ugyancsak igaza lett. Az ott dolgozó nők hihetetlenül kedvesek voltak velem, és úgy kezeltek, akár egy hercegnőt, és ezzel nem túlzom el. Kaptam hát, láb, fej és arcmasszázst, és te jó ég, nem hittem volna hogy a feszültség az izmaimban is meg tud mutatkozni ilyen mértékben. Állításuk szerint érezhető volt a vállamban az a sok feszültség, és miután kimasszírozták, tényleg sokkal jobban éreztem magam. Mintha levették volna az összes terhet a vállamról. Tulajdonképpen velük nem beszélgettem túl sokat, hiszen végig nyugtató zene szólt, hogy még jobban el tudjak lazulni, és azt hiszem hogy ez sikerült is, mivel mikor végeztek, egyszerűen egy teljesen más embernek éreztem magam. Az arcpakolások miatt a bőröm puha és egészséges lett, a körmeim formára lettek reszelve, és az izmaim is kellően ellazultak. Mikor beszálltam Louis mellé a kocsiba, csak egy hatalmasat sóhajtva jeleztem, mennyire jól esett ez az egész.
- Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó. Köszönöm, Lou. - mosolyogtam rá, mire ő nevetve dobott nekem egy puszit, majd már indultunk is tovább. - Hová megyünk még? Nem hiszem hogy van még valami, amit át lehetne alakítani rajtam - értetlenkedtem, mire ő felnevetett.
- Nyugi, semmi komoly. Úgy gondoltam jó lenne kajálni egy jót, de lehet hogy még egy plasztikai sebészetre is elviszlek - nyújtotta ki rám a nyelvét, majd egy pillanatra elgondolkozva végignézett rajtam. - Habár... Semmi szükség rá, úgy gondolom. - nevetve megforgattam a szemem. Ah, tipikus fiú. Még egy ideig röhögve hallgattam, ahogyan mindenféle hülyeségről magyaráz, aztán megérkeztünk egy pizzázóhoz.
- Maradj itt, csak gyorsan átveszem a pizzát és már itt is vagyok. - mondta, majd gyorsan kipattant a kocsiból. A rádióban pont abban a pillanatban kezdett el szólni az egyik kedvenc számom, így felhangosítottam, és halkan énekelgetni kezdtem. Nem érdekelt, hogy a járókelők hülyének néztek, csak szívből énekeltem a sorokat, és diszkréten táncikáltam - már amennyire ez ülő helyzetben lehetséges volt. Hosszú idő után most tudtam teljesen élvezni egy dalt, és emiatt boldogság töltött el. Lehet hogy vissza tud térni a régi Donna?
- Hű, látom jó kedved lett. Ennek örülök - nevetett Louis, amint beszállt a kocsiba és látta nem túl profi táncmozdulataimat.
- Szeretem ezt a számot - vontam meg a vállamat, majd tovább énekelve átvettem tőle az egyik doboz pizzát, és óvatosan belelestem. Sonkás - gombás - kukoricás pizza volt rengeteg sajttal a tetején, és isteni illata volt.
- Azt hiszem jót rendeltem neked - mosolygott rám Lou, miközben én élvezkedve beleszagoltam a tökéletes pizzába.
- Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? - kérdeztem tőle, mire csak megvonta a vállát.
- Egy titkos forrásból. De vigyázz, még nagyon forró, egyenesen a sütőből hoztam. Talán mire hazaérünk már ehető állapotban lesz. - szomorúan hajtottam le a doboz tetejét,  és mivel már eléggé éhes voltam, és a kedvenc pizzámról volt szó, alig bírtam ki a haza utat. Louis persze elterelte a figyelmemet a hülyeségeivel, de a kocsiban terjengő fincsi illatok miatt már szinte csorgott a nyálam. De végre valahára hazaértünk, és már alig vártam, hogy elpusztítsam a kezemben tartott gyönyörűséget. Igen, a kajáról beszélek.
- Hű. Szabályosan szerelembe estél azzal a pizzával. Ez durva - döbbent le Louis, mikor észrevette, hogy az ajtón belépve sem vettem le a szemem a dobozról.
- Nem igaz. Úgyis megeszem, akkor nincs értelme beleszeretnem. Habár eléggé csábító - mondtam, miközben a hátammal belöktem az ajtót. Mikor megfordultam rögtön Harrybe ütköztem, aki idő közben megkönnyítette a dolgomat, és kinyitotta nekünk az ajtót.
- Oh, tudom hogy csábító vagyok, nem is kell mondanod - mosolygott rám önelégülten, mire a karjába bokszoltam.
- Nem rólad beszéltem! A pizzáról. Hoztunk pizzát. - magyaráztam neki boldogan, mire őt is átjárta a pizza szelleme, és izgatottan vette át a neki járó dobozt. A kanapéra dőltünk le mindannyian, és úgy nyitottuk fel a dobozainkat, mintha kincset találnánk, ami nem is állt túl messze az igazságtól, tekintve hogy mindannyian elég éhesek voltunk. 
- Harry, mi a véleményed Donnáról az átalakítás után? - kérdezte Louis a göndörkétől, mire ő alaposan végigmért szemeivel. Ezért még kinyírom Lout, habár ő valószínűleg nem tudja, mennyire belezúgtam Harrybe, és csak poénkodik, nekem viszont ez sokat jelent.
- Eddig is szép volt, most is az. Miért kérded? - kérdezte, mintha csak egy teljesen normális témáról lenne szó. Azt hiszem fülig pirultam, és inkább elbújtam a pizzásdobozom mögé. Komolyan szépnek talál? Nem, ez biztos nem igaz...
- Nincs különösebb indokom - vonta meg a vállát Louis, mire csúnyán néztem rá. Vajon tudja? Kisebb gyomorgörccsel ettem meg a pizzámat, és miközben élveztem az ízeket, elgondolkoztam. Annyira jó, hogy Louis és Harry itt vannak mellettem. Pár hete még el sem tudtam volna képzelni, hogy lesz két olyan ember az életemben, akik miatt úgy érzem, érdemes élnem. Mert igen. Most úgy éreztem, talán nem vagyok felesleges ezen a világon. 

-----------

Nos, sziasztok!
(Tegnap akartam kitenni a részt, de annyira elmerültem a következő részben, hogy erről megfeledkeztem. Bocsi. )
A rész most sokkal hosszabb és tartalmasabb lett, mint az előző, és gondolkodtam rajta hogy kettészedjem-e, de inkább meghagytam nektek egészben. Hű, Donna gondolkodásmódja hatalmas változáson ment keresztül a rész folyamán, és én személy szerint most nagyon boldog vagyok, mert még csak ez után fognak következni a kedvenc részeim. Na jó, kit áltatok, mindegyik rész szerettem írni eddig, és ezt is hihetetlen lelkesedéssel írtam, te jó ég, olyan jó volt.  Csak tegnap este tíz és hajnali három között tíz oldalt írtam word dokumentumban, ami eddig rekord...

KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY!
Ugye, az előző bejegyzés végén említettem hogy csinálnék egy facebook csoportot, de idő közben végül ebből az egészből az lett, hogy lett egy facebook oldalam. Igen, tudom, furcsa, de úgy gondoltam több lehetőség rejlik benne, így hát ez lett belőle. Szerintem elég sokszor fogok egy-egy részletet publikálni a következő részekből, vagy esetleg egy következő sztoriból, és úgy tervezem, hogy lehetőségetek lesz megszavazni, hogy melyik történet érdekel titeket jobban vagy esetleg hogy milyen legyen az új design, ami ugyan egy ideig még ilyen marad, de ezt is biztosan meg fogom unni, ahogyan az előzőt is. 
Szóval, így is túl sokat pofáztam már, a facebook oldal linkjét IDE kattintva elérhetitek. Nagyon megköszönném, ha nyomnátok egy lájkot, így tudom, hogy hányan vagytok aktívak. :) 
A következő rész egy hét múlva érkezik ;) 

3 megjegyzés:

Köszönöm ha kommentelsz <3