Hostage | Első fejezet

Emerald

Ki kell jutnom innen, hogy bosszút állhassak. Errefelé az embert semmibe veszik. Ha bárki kiejt egy rossz szót a száján, kemény verésre számíthat. Fél év rács mögött töltött idő alatt sikerült kitapasztalnom pár dolgot, mint például, hogy a szomszéd cellában Michael Tonkin, akit szintén emberölés vádjával csuktak le, egészségtelenül hangosan horkol, annyira, hogy ha nem szorítanám a párnát a fülemre minden éjjel, lehetetlen lenne elaludnom. Persze, ehhez hozzájárul a szomszédos rabok éjjeli siránkozása és zokogása is, ami elég gyakori a Lincoln börtönben. Az időbeosztásunk monoton és unalmas, csak a munka teszi színesebbé. Reggel ötkor ébresztő, ekkor van fél óránk megmosakodni, rendet tenni a cellánkban és megreggelizni, majd következik az ellenőrzés és bizony, ha az egyik ruhánk sarkát egy picikét is gyűröttnek találják, azonnal büntetést kapunk, ami általában a mosdók takarítását jelenti. Fél hatkor visznek le minket az udvarra, ahol megkezdjük a szürke és szörnyen egyhangú munkát. Én fafaragás területén kaptam helyet (főként bútorokat csinálok), és a legjobb, hogy ezért a szar melóért még fizetést is kapunk – ebből pedig lehetőségem van cigit venni a rabshopban. Ez megy egészen fél kettőig, majd izzadtan és kimerülve megebédelünk. Általában együtt eszek újdonsült haverjaimmal, Alexanderrel és Freddel, akikkel már az első napomon kerültem össze. Az a nap örökre az agyamba vésődött – épphogy bedobtak erre a helyre, máris verekednem kellett. Meg kellett szereznem a tekintélyemet, hiszen mint már említettem, ez a hely egy rémálom, egy pillanatra se lehet leereszteni. Ha nem verekedtem volna, megmaradtam volna a hierarchia legalján és akkor búcsút mondhattam volna az életemnek. Itt azért kellett ütnöm, hogy ne tiporjanak el, és végül el is értem a célom. Ma már mindenki fél tőlem, és mivel már megismerték a múltamat is, okkal teszik ezt.

Ebéd után legtöbbször kapunk egy órát a szabadban – persze csak képletesen, ugyanis a börtön parkja nem mondható szabadnak. Mind a négy oldalát magas betonfal veszi körbe, tetejükön vastag szögesdrót. Híresztelések szerint a túloldalon van egy kis sáv, ahol taposóbombákat helyeztek el végig a fal mellett, majd következik egy újabb, magasabb fal, ami után már tényleg szabadság van.

A rövid séta után felküldenek minket a zárkáinkba, ahol megkezdődnek a reintegrációs programok. Ezt az időszakot szeretem a legjobban, mert végre lemehetek bokszolni az edzőterembe. Különféle dühkezelési programon vettem részt az elmúlt félévben – látszólag javultam is –, de nem hagytam fel a bokszolással mert anélkül tényleg senki nem lettem volna, a tekintélyem visszasüllyedt volna a nullára.

Jogosan gondolhatják az emberek, hogy egy hidegvérű bűnöző vagyok, elvégre világéletemben rosszfiú voltam, mondhatni, bajkeverőként jöttem a világra. Már óvodában verekedésbe keveredtem és el is törtem szerencsétlen ellenfelem orrát. A szüleim próbáltak korlátozni engem, de persze ez sem tartott sokáig, egy idő után már felülkerekedtem rajtuk is. Tízévesen kezdtem el bokszolni, ami azóta is a kedvenc szabadidős tevékenységem. Az iskolában hulknak hívtak, mert köztudott volt, hogy egy ütéssel a földre terítenék bárkit. Magas voltam, a vállam sokkal korábban kezdett szélesedni, mint a többi fiúé. Mindig is idősebbnek tűntem a koromnál, a bokszolástól megizmosodott karom miatt pedig jogosan félhettek tőlem kortársaim. Tipikusan az a magányos farkas voltam, akihez, ha egy csoda folytán még hozzá is szóltak, bunkón elküldött mindenkit melegebb éghajlatra.  Épp ezért volt különleges, mikor Louis, a legjobb barátom, egyszerűen mellém ült az ebédnél. Mindig egyedül ettem, senki nem volt olyan bátor, hogy hozzám szóljon, csak messziről bámultak. Épp ezért, mikor feltűnt, hogy Louis egyáltalán nem fél tőlem, azonnal összebarátkoztunk. Nem rémítette meg őrült rajongásom a fegyverek iránt, sőt, elég jó társat találtam benne. Megtanítottam bokszolni és lőni, mostanra talán már jobb is nálam. Mire egyetemre kerültünk, már az egész város ismerte a nevünk. Harmadévesen kerültem börtönbe, ezzel együtt elvesztettem mindenemet. Az első hetek eléggé megviseltek lelkileg. Mégis mi történik, ha egy 23 éves srác bekerül a börtönbe? Dühöng, verekszik, az őrök pedig próbálják megakadályozni, hogy kinyírjon bárkit is. Szerencsére a rabtársak hamar megtudták, mi nálam a helyzet, így fel is ruháztak egy cuki kis becenévvel is. Emerald, a gyilkos bajkeverő. Mert igen, ezen a helyen csak így vagyok ismert, pedig senki nem ismeri az igazi történetemet. Az egyetlen ember, aki tényleg tudja, mi történt, az a legjobb barátom, Louis, hiszen ő aztán jobban ismer, mint a saját tenyerét. Te jó ég, ez de perverz mondás. Mielőtt még bevonszoltak volna erre az átkozott helyre, megígérte nekem, hogy bármibe is telik, ő ki fog hozni engem a sittről. Azóta nem is beszéltem vele, a „főnök” szerint még túlságosan közveszélyes vagyok ahhoz, hogy a telefonhoz engedjenek. Pedig már lassan két hete nem ütöttem meg élő embert és nagyon kellene beszélnem Louval a szökésemről.

Hazugság, mikor azt állítják, hogy a börtönökben a zuhanyzókban seggbekukit kap az ember, errefelé ez egyáltalán nem jellemző. Jó, persze, fel van jegyezve pár eset, de mióta itt vagyok, ilyen nem történt. Mindenesetre, ha valaki rám mozdulna tusolás közben, annak már nem lenne egy ép csontja sem, ez garantált. Az erőszakolókat és a gyermekgyilkosokat itt kiközösítik, sokkal nagyobb büntetést kapnak, mint az olyan gyilkosok, mint én, és ez nagy szó. Mindig látom Flúgos Billt, a mostanra már idős férfit, aki még tíz évvel ezelőtt erőszakolt meg jó pár kislányt, aztán szívtelenül meg is ölte őket. Vagy fordítva? Nem is tudom már, mindez csak legenda, a lényeg, hogy Flúgos Bill mindig egyedül ül az étkezőasztalnál, és a mondák szerint ez mindig is így volt. Még soha, senki nem hallotta beszélni őt. Aztán ott van Szappanos David, aki bizony ám, leejtette a szappant tusolás közben, és Lompos farkú Ted pedig bizony rátalált. Persze én csak Alexandertől hallottam erről, akiről viszont állítólag semmi híresztelés nincsen. Ő csak gyilkossági kísérlet miatt került ide, és elmondása szerint nem kellett volna ennyi időt kapnia, mert csak véletlenül akarta megölni az anyósát álmában. Kicsit dilis a srác, és sokszor van furcsa érzésem a közelében, jobban mondva eléggé pszichopata, de engem ez nem érdekel, mert reménykedek benne, hogy hamarosan kijutok innen és elfelejthetem a furcsa szokásait. Aztán a másik haverom, Fred, ittas vezetés általi baleset miatt került ide. Egy egész családot zúzott halálra a hatalmas autójával, miközben olyan részeg volt, hogy örök rejtély marad, hogyan tudott egyáltalán beülni a volán mögé. Állítása szerint semmire nem emlékszik az esetből, viszont ő alig pár zúzódással megúszta az egészet. Szörnyen nagy bűntudatban él, állandóan ezen kattog az agya, és ő is kezd megőrülni, ami elég félelmetes. Ha nem jutok ki egy újabb fél éven belül, azt hiszem én is lassan beleőrülök ebbe az egészbe.

Egészen eddig a falat bámultam, miközben a saját cellám ágyán feküdtem kényelmesen, és hirtelen kedvem támadt jól arcon vágni valakit. Gyorsan rápillantottam a faliórára, ami azt mutatta, hogy van még másfél órám, amit bokszolásra áldozhatok, így hát átöltöztem majd már meg is céloztam a konditermet. Ja, nem is említettem még, hogy saját őröm van, aki mindenhová velem jön. A gyilkosoknak muszáj fegyveres kísérettel közlekedniük, mert köztudottan közveszélyesek. Engem ez viszont dühített, mert akármennyire is bírtam Scott rémesen rossz vicceit, idegesített, hogy mindenhol ott volt. A folyosón végig sétálva egyre inkább felgyülemlett bennem az ütés vágya. Be akartam húzni egyet valakinek, látni ahogyan a fájdalom végigfut az arcán, és mikor pár nap múlva találkozok vele, egy hatalmas lila folt terül el az arcán... Talán tényleg kezdek megőrülni. Amint megérkeztem a terembe, a beszélgetés alább hagyott, és szinte mindenki felém fordult. Gyilkos pillantással méregettem őket. Mint már említettem, egy pillanatra sem ereszthetek le, így egész nap megközelíthetetlennek kell tűnnöm. A piros bokszzsákhoz léptem, és akármennyire is szerettem volna élő emberen levezetni a dühömet, egy hatalmas ütést mértem a kemény zsákba. Körülöttem mindenki úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva, de közben figyeltek, ami habár idegesített, most már fel se tűnt, megszoktam. Ütöttem, rúgtam azt a zsákot, sokszor még fel is ordítottam. 

Mikor szólt az őröm, hogy ideje visszamennem a cellába, mert lejárt a szabadidőm, még egy utolsó hatalmas ütést mértem az ellenfelemre, majd letörölve az izzadtságot a homlokomról, egy szó nélkül a vállamra dobtam a törülközőm, majd kisétáltam a teremből. Sietni akartam, mert jó lett volna letusolni még vacsora előtt, így hát szedtem a lábam. Egy kis elágazásnál megpillantottam a legszexibb takarítónőt a börtönben. A lány nem lehetett több 22 évesnél, és már körülbelül egy hónapja dolgozott itt. Soha nem beszéltem vele – a raboknak meg van tiltva, hogy bármilyen kapcsolatot is létesítsenek az alkalmazottakkal – habár jobban belegondolva nem is nagyon akartam többet tőle egy gyors aktuson kívül. Tipikusan az a liba volt, aki kívülről szép és el lehet időzni azzal, hogy végigmérjük a domborulatait, de látszott rajta, hogy az agya helyén csillámpor van, így különösebb figyelmet nem is fordítottam rá azon kívül, hogy alaposan megnéztem. Fogadni mertem volna, hogy azonnal hangos sipákolásba kezdene ha letörne frissen lakkozott körme vagy lefolyna a sminkje, netalán egy kis vér fröccsenne a ruhájára. Ki tudja, talán egy fegyver vagy egy véres kés látványától el is ájulna. Pontosan az ilyen kis libákat használtam arra, amire. Volt még pár takarítónő rajta kívül, de a legtöbbjük már idősebb és ráncosabb volt. Még a hideg is kirázott pár szipirtyókától, akik, ha éppen nem volt semmi dolguk, minket néztek edzés közben és csorgatták a nyálukat az izmos, tetkós bicepszekre. Nekem is volt pár tetoválásom, még a régebbi időkről, mert teljes mértékben ráfüggtem a bőröm pingálására. Élveztem azt, hogy egy-egy számomra fontos mintát magamhoz kapcsolhatok életem végéig.

A hálómba visszaérve egy kétperces zuhanyt vettem, majd el is indultam a szokásos vacsorára, hogy beszélgessek a barátaimmal. Furcsa így kimondani, hogy barátok, hiszen sok közünk nem igazán volt egymáshoz. Csak beszélgettünk vagy kártyáztunk, mikor egy légtérbe kerültünk, de soha nem került szóba egyetlen komolyabb téma sem, általában ők ketten elpletykálgatnak az új rabokról meg régi legendákról, én pedig csak hallgatok. Nem vagyok túl beszédes, megnyílni meg főleg nem nyílok meg senkinek. Az egyetlen ember, akinek valaha meséltem az érzéseimről, az Louis volt – de csak azért, mert ő volt az a személy, akire az életem is rábíztam volna.

- Emerald! Hogy vagy, haver? – kérdezte Alexander amint megpillantott, és egy pacsival köszöntött is amint leültem hozzá. Ahogy általában, most sem voltam beszédes kedvemben, így igyekeztem gyorsan lerendezni a kis csevejt.

- Megvagyok, kösz. Valami hír? – kérdeztem vissza, remélve, hogy valami olyan baromságról kezd fecsegni nekem, ami egyáltalán nem érdekel, és nem kell mást tennem, mint úgy tenni, mintha figyelnék.

- Állítólag Lauren szökni akar. Azt repesgetik, hogy már egy kész, kiforrott terve van, és csak arra vár, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat.

Laurennel nem beszélgettem túl sokat. Ő volt az az ember, akit csak látásból ismertem, valamint tudtam a nevét, de az, hogy hogyan került ide és milyen dolgok állnak a neve mögött, örök rejtélyek maradtak számomra. Szerintem elég valószínűtlen, hogy összejönne neki. Erről a helyről lehetetlen megszökni.

- Miből gondolod? – kérdeztem, elvégre nekem is pontosan ez volt a tervem: eltűnni innen, aztán vissza se nézni. Mégis ki akarná huszonhárom évesen elpazarolni az idejét ezen a szar helyen?

- Hát, az őrség elég erős, és sokan vannak. Minimum öt ember kellene ahhoz, hogy egy ember ki tudjon szökni, a többi pedig jó nagy büntetést kapna. Valami elterelő hadművelet biztosan kellene – vonta meg a vállát nemtörődöm módon majd beleivott kávéjába. Alexander nem volt egy buta ember, sőt, kifejezetten jól vágott az esze, de éles helyzetekben nem igazán tudta hasznosítani ezt a képességét. A harminc éves férfi borostás arccal és sötétszőke tincsekkel volt megáldva, szemei pedig a szürke egyik különös árnyalatában csillogtak.

- Igazad van – válaszoltam hosszas hallgatás után, pont abban a pillanatban ahogy Fred is lepattant mellénk. Az őrök gyanakodva pillantgattak felénk, azt lesve, hogy bármikor összeverekedhetünk, vagy valami, de nekünk eszünk ágában sem volt ezt tenni, igaz, abban a pillanatban szívesen megütöttem volna valakit, egyedül az tartott vissza, hogy muszáj volt jól viselkednem, különben soha a büdös életben nem engedtek volna beszélni Louval.

- Hali srácok. Mizu? – kérdezte jókedvűen amint lerakta a tálcáját, majd egy hatalmas harapással már el is kezdte az ebédjét. Nem tudom hogyan, de neki állandóan volt étvágya, a maradék kajámat mindig neki adtam és ő szívélyesen el is fogyasztotta pillanatok alatt. Magas, izmos testalkatú volt, ezért nem is csoda, hogy ennyi minden belefért. Alexander neki is elmesélte a „nagy” hírt, de akkor én már régen a gondolataimban jártam. Ki tudja, Louis mikor készül el a tervével… Magamnak kell valami megoldást keresnem. Hamar ott is hagytam a fiúkat: nem volt kedvem beszélgetni, étvágyam meg főleg nem, így a cellám magányában előkaptam a kis noteszemet és firkálni kezdtem az épület alaprajzát. Egyre idegesebb lettem idebent. Feszülten vártam minden nap Louis rejtett üzenetét, de az nem jött. Arra gondoltam, hogy meggondolta magát és hagyja, hogy itt rohadjak életem végéig, vagy már el is küldte a jelet csak én túlságosan vak voltam és nem vettem észre. Lehet, hogy kellene neki egy kis információ, akár az őrváltásról, akár arról, hogy hol lehetne a legkönnyebben kijutnom. Segítség nélkül nagyon nehéz lesz megszerveznünk ezt az egészet, így hát arra a döntésre jutottam, hogy megszervezem magamnak. Eleget vártam már.  Fél év alatt elég jól kiismertem a gyengébb helyeket, például az egyik – elég messzi – folyosó végén van egy olyan ablak, ami nincs védve se ráccsal, se mással. Így csak be kellene törni, átmászni a drótkerítésen és az aknamezőn és már szabad is lennék. Ó, ha ilyen egyszerű lenne… Mindenképpen kellett készítenem egy tervet, mert az még rendben volt, hogy Louis értem jön, de a kérdés az volt, hogy én magam hogyan jutok ki innen. A főbejáraton kisétálni elég abszurd lenne, vagy nem?

Az első és legfontosabb, hogy kell szereznem egy fegyvert és pár bűntársat, akiket persze magam mögött fogok hagyni ezzel kihasználva őket, de most nem foglalkozom ezzel. Tettem már rosszabb dolgokat is, emiatt nem süllyednék sokkal tovább a pokolban.  Most csak az a fontos, hogy sikerüljön a tervem. Muszáj kijutnom innen, amíg még nem késő.

Kapcsolatot kell létesítenem egy olyan személlyel, akinek szabad kijárása van innen, mert, ha elég megbízhatónak találnám, tudna kommunikálni Louval. Kell valami, ami elvonja az őrök figyelmét, amíg én szépen kiosonok, és ehhez tökéletes alany Alexander és Fred, hiszen ők olyan naivak, hogy bármire rá lehet venni őket egy kedves mosollyal, a kérdés az, hogy utána beárulnak-e vagy sem, de az már mindegy lesz nekem. Abba bele se gondoltam, hogy miután kiszabadultam, körözni fognak, egészen addig, míg be nem bizonyítom az igazamat és nem állok bosszút.

Egész estig a tervemet szövögettem és fel sem tűnt, hogy már eljött a villanyoltás ideje. A sötétbe bámulva még tovább gondolkoztam a megfelelő útvonalon és akkor eldöntöttem, hogy meg kell keresnem Laurent, hiszen, ha minden igaz, neki már van egy terve.

Másnap a hajókürtre kelni eléggé megerőltető volt, ugyanis előző este későn tudtam csak elaludni. Fáradtan pattantam ki a kemény ágyból, hogy újabb napot kezdhessek ezen az átkozott helyen. Gyorsan felöltöztem és összepakoltam a cuccaimat és már be is lökték a szerény és egyben undorítóan rossz reggelit, akárcsak egy vadállatnak. Nem volt más választásom, meg kellett ennem, hiszen ez a borzalmas kaja adott energiát a naphoz. Eleinte megtagadtam az evést mert nehéz volt hányinger nélkül az ételre pillantani, de végül beláttam, hogy szükségem van rá, ezért az orromat befogva igyekeztem legyűrni ezeket az adagokat.  Ellenőrzéskor mindent rendben találtak, egyedül a hajam miatt szóltak be megint. Szerintük túl kócos voltam, mint mindig, de én csak némán legyűrtem beszólásaikat és röhögcsélésüket és velük mentem az udvarra, hogy megkezdődhessen a munka. Eddig sem voltam túl lelkes, de most aztán főleg nem. Egyszerűen már túlságosan elegem volt az ittlétből, a rabokból és az őreimből is.

Ebéd közben eldöntöttem, hogy nem tétlenkedek tovább, így mikor végre elérkezett a nap legbékésebb ideje, a sétaidő, szemeimmel Lauren után keresgéltem és szerencsére hamar meg is találtam. Utáltam beszélgetést kezdeményezni mivel kommunikációból egy hatalmas szerencsétlenség voltam, de muszáj volt megtennem a szökésem érdekében.

- Hé, Lauren! – szólítottam meg pár méter távolságból a szőkésbarna hajú, kellően csinos lányt, aki flegmán rágózva állt meg és fordult vissza hozzám, hogy bevárjon. Mikor rá néztem, észrevettem egy hatalmas heget az arcán, mely valószínűleg egy elég csúnya sérülés maradványa lehetett.

- Mit akarsz, Emerald? – kérdezte felvont szemöldökkel, látszólag meglepte, hogy hozzászóltam. Mikor mellé értem együtt sétáltunk tovább. Szinte láttam az őröm képén a meglepettséget, hogy egy ismeretlen rabbal társalgok.

- Igaz az, hogy szökni akarsz? – kérdeztem, belevágva a közepébe. Soha nem voltam jó a téma terelésében vagy a társalgás elhúzásában, szóval jobbnak láttam, ha azonnal belekezdek.

- Azta, errefelé gyorsan terjednek a hírek. Talán te is ki szeretnél jutni innen? – kérdezte meglepetten, kissé lehalkítva a hangját, hogy biztosan ne hallhassa senki a beszélgetésünket.

- Mondjuk úgy, hogy érdekel, milyen tervet dolgoztál ki. Elég nehéz elképzelni, milyen megoldást találtál. Állandóan figyelnek minket – morogtam enyhén felidegesítve magam azon, hogy csak abban a pillanatban három őr húzta össze a szemét miattunk.

- Tudod, mindennél fontosabb az, hogy legyen kapcsolatod a külvilággal, anélkül nincs esélyed kijutni – mondta gonosz mosollyal nézve rám. Ekkor már tudtam, hogy bizony tőle nem számíthatok segítségre.

- Kösz. Nekem pont az nincs – fújtattam kínosan elnevetve magam mire ő csak megvonta a vállát.

- Szegény Emerald, életében először nem kapja meg, amit akar. Mindjárt megsajnállak – nézett rám tettetett könnyeit törölgetve, amitől ökölbe szorult a kezem. Ne. Üsd. Meg.

- Ha nem lennél lány, most elvernélek – sziszegtem a fogaim között azzal a szándékkal, hogy inkább lelépek amíg nem keveredek bele jobban ebbe az egészbe.

- Úgy tudom ez eddig nem okozott gondot, Gyilkoskám – fél szemöldökét felvonva nézett végig rajtam, amitől bedühödtem. Utáltam, hogy ebben az átkozott börtönben mindenki ennyire kicseszettül pontosan tudta a múltam minden egyes darabját. Nem tudtam leállítani magam, meglökve a csajt a börtön falához szorítottam őt és lefogtam csuklójánál.

- Avass be, vagy balhét rendezek. Tényleg ki akarsz húzni egy ilyen kegyetlen gyilkossal? – kérdeztem közel hajolva hozzá, a lehető legsötétebb pillantásomat eresztve rá, miközben már hallottam amint az őrök fegyverei töltődnek és sietve közelednek felénk. Lauren egy hatalmasat nyelt, még ő sem tudta leplezni, hogy mennyire félt tőlem valójában.

- Még átgondolom – hebegte félrekapva pillantását, mire nagy lendülettel ellöktem magamat a faltól és tovább sétáltam egyedül. Még épp sikerült elkapnom kis csevejét az őrökkel, amint elég jól hazudva falazott nekem, miszerint csak szórakoztunk az előbb, ők pedig be is vették ezt. Fogalmuk sem volt róla, hogy Emerald soha nem szórakozik.

A sétaidő végén azonnal a konditerem felé vettem az irányt és mivel nem akartam a három óra szabadságomat semmittevéssel tölteni, egész végig a kemény bokszzsákot ütöttem. Jó érzés volt levezetni a nap közben felgyülemlett feszültséget, főleg Lauren esetét. Aznap talán kissé túl ideges voltam, a bezártság érzése a kelleténél jobban megviselt. Úgy éreztem, hogy kezdek megtörni és ez dühített. Nem szabad, hogy megtörjek, egyszerűen muszáj kitartanom a szabadulásomig. Börtöntölteléknek lenni szar érzés, és ebbe bele sem gondoltam, mikor fiatalabb voltam. Mennyivel egyszerűbb és boldogabb lehetne az életem, ha nem kerülök bele a sötét és veszélyes dolgokba. Már mindegy.

------

Sziasztok! ❤
Pontosan egy éve nyitottam meg ezt a blogot és te jó ég, el sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. A Vírus és a Homeless után most egy sötétebb, váratlanabb sztorival érkeztem. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok írni, de az ihlet elkapott és úgy magával ragadott mint még soha semmi. Remélem nektek is annyi örömet fog okozni, mint amennyit nekem. 
Nem is húznám tovább a szót, Boldog Születésnapot a blognak, remélem még pár évig boldogíthatlak benneteket. ❤ 
Ha tetszett ez a kis bevezető rész, jelezzétek nekem kommentben, kíváncsi vagyok az őszinte véleményetekre💕
Hamarosan jelentkezem ;)