HOMELESS | 6. Rész

"Pár hete még el sem tudtam volna képzelni, hogy lesz két olyan ember az életemben, akik miatt úgy érzem, érdemes élnem. Mert igen. Most úgy éreztem, talán nem vagyok felesleges ezen a világon. "


Hihetetlen, de két hónap telt el azóta a bizonyos átalakulós nap óta. Ez idő alatt nem történt semmi különös, de mégis annyi minden apróságon mentem keresztül. Megerősödtem, ezt határozottan kijelenthetem. Nem csak lelkileg, testileg is erősebb lettem, ugyanis Lou tartotta magát az ígéreteihez, és elvitt edzeni a közeli konditerembe. Eleinte kívülállónak éreztem magam, mintha nem tartoznék oda. Az öltözőben csak irigykedve néztem a többi lányt, akiknek tökéletes alakjuk volt, és tökéletesen kiegyensúlyozottnak tűntek. Én is ilyen akartam lenni, így hát nem adtam fel a sportot. Vettem egy havi bérletet a saját pénzemen, és heti háromszor edzettem. Louis nem tudott minden alkalommal velem jönni a munkája miatt, de elég sokszor tartott velem, amiért szörnyen hálás voltam, hiszen vele sokkal viccesebb volt edzeni. Aztán, körülbelül egy hét után, éppen egyedül futottam a futópadon, és éppen készültem kiköpni a tüdőmet, mikor felfigyeltem arra, hogy egy körülbelül 28 éves nőszemély engem néz. Nem értettem az indokot, így ösztönösen elkezdtem magamon keresni valami furcsaságot, ami miatt bámulhatna, de nem találtam semmit, így inkább csak megálltam a futásban, hogy vegyek pár nagy levegőt. Meglepetésemre pár másodperc múlva mellettem termett.

- Szia, Diana vagyok. - nyújtotta felém a kezét mosolyogva, mire lihegve megráztam azt.

- Donna. - alig jutottam levegőhöz, és teljesen levert a víz. Velem ellentétben Diana teljesen jó állapotban volt, normálisan vette a levegőt, csak egy kis pirosság jelezte az arcán, hogy ő bizony sportolt.

- Látom új vagy itt. - jegyezte meg, mire bólintottam. - Bevallom, nem szoktam idegenekhez odamenni, beszélgetést kezdeményezni meg főleg nem, de szimpatikus vagy, szóval kivételt teszek veled. - mondta, mire halkan felnevettem.

- Hát, ha így, leizzadva, kifulladva szimpatikusnak találsz, feltételezem, hogy nem vagy normális. De én sem vagyok az, szóval semmi probléma. - válaszomon hangosan felnevetett, majd karomnál fogva lehúzott egy kis padra maga mellé, beszélgetés céljából.

- Futás közben figyelj a légzésre. Tudom, eleinte nagyon nehéz egyszerre rengeteg mindenre figyelni, de pár hét után úgy belejössz, hogy már nem is fogsz kifogyni a levegőből - tanácsolta, amit igyekeztem jó mélyre elraktározni az agyamban.

- Hát, most még eléggé fárasztó. Ezelőtt nem sportoltam túl sokat. - mondtam, miután ittam pár kortyot a kulacsomból. A friss víz olyan volt, mintha megtöltöttem volna magam benzinnel. Felfrissültem, és újult energiát kaptam.

- Mi vezetett rá arra, hogy ide gyere? Mindenki valami vagy valaki miatt kezdi el - mosolygott rám kedvesen, mire én megvontam a vállam, és a lábam kezdtem tanulmányozni.

- Életmódváltás, azt hiszem. - válaszoltam egyszerűen.

- Na jó, őszintén. Hogy hívják? - kérdezte izgatottan, mire értetlenül néztem rá.

- Kit? - kérdeztem.

- A pasit, aki miatt edzeni kezdtél! Biztos vagyok benne, hogy egy pasi áll mögötte. - vonogatta a szemöldökét, mire felnevettem. Azt hiszem igaza volt.

- Na jó, van egy srác... De hamarosan összeházasodik egy lánnyal. Aki mily' meglepő, nem én vagyok. - mondtam neki, lehajtva a fejem. A kis tervünk Louval eddig még semmi eredményt nem hozott, Vanessa egész ügyesen taktikázik, amit nem gondoltunk volna.

- Az a másik lány egy ribanc. - jelentette ki, mire meglepődve néztem rá. Honnan tudja? - Ügyvéd vagyok, és hallom a hangodból, hogy nem kedveled, és szerinted nem is illenek össze. Bizonyára a srácnak is te tetszel, csak már nem meri megváltoztatni a döntését, mert közeleg az esküvő. - magyarázta, amitől nekem leesett az állam. Lehetetlenség, hogy valaki ezt így ki tudja találni?

- Louis küldött, ugye? - kérdeztem tőle értetlenül, mert volt egy ilyen sejtésem, hogy ő küldte őt azért, hogy engem szórakoztasson.

- Milyen Louis? Nem, dehogy. Csak jó emberismerő vagyok. Érdekel, mennyi mindent tudok megállapítani rólad csak azzal, hogy rád nézek? - kérdezte, mire érdeklődve bólintottam. Lehetetlen, hogy mindent tudjon, de kíváncsi voltam rá.  - Rendben. Szóval, alapvetően egy szép lány vagy, az alakoddal sincs semmi baj, de mégis itt vagy és sportolsz, amiből arra tudok következtetni, hogy nem vagy megelégedve magaddal. A karodon kötés van, valószínűleg bántottad magad, talán a srác barátnője miatt. A szemedben bizonytalanságot látok, és minden egyes pillanatban, mikor az arcod előtt hadonászok, megijedsz, azt hiszed hogy meg akarlak ütni. Ebből pedig az jön le, hogy valaki már bántott téged így. Eltaláltam? - teljesen ledöbbentem. Minden egyes szava igaz volt, és ezek olyan dolgok voltak, amiket talán még én sem vettem észre, de neki feltűnt.

- Ez ijesztő. - szólaltam meg pár másodperc döbbent csönd után, mire önelégülten elmosolyodott.

- Nekem lehetetlen hazudni. - vonta meg a vállát, mire felcsillant a szemem.

- Azt hiszem be kell mutatnom neked azt a csajt. Minden szava hazugság. - mondtam neki fújtatva, mire felnevetett. Kérte, hogy meséljek neki pár dolgot, így hát ezt tettem. Elmondtam neki a tervünket Louval, hogy hogyan kerültem Harry házába, és hogy miért járok pszichológushoz heti kétszer. Diana reakciója meglepő volt, azonnal az én térfelemre állt, és felajánlotta, hogy segít nekünk lebuktatni Vanessát. Ott helyben meg is beszéltük, hogy másnap találkozunk egy kávézóban, és Louval együtt megbeszélünk mindent. A beszélgetésünknek pedig itt ideiglenesen vége szakadt, mert nekem már mennem kellett zuhanyozni, ugyanis edzés után következett a pszichológus.

Az első alkalommal mikor kezelésen voltam el kellett mesélnem a dokinak szó szerint mindent, beleértve azt is, hogy miért akartam öngyilkos lenni újból. Eleinte furcsán éreztem magam amiatt, hogy a legbelsőbb érzéseimet tártam ki elé, de ahogy teltek a hetek, ez egyre könnyebb volt, mígnem már vártam, hogy mikor mehetek újból, hogy az ő segítségével leszedjem a terheket a vállaimról. Egyre kiegyensúlyozottabb lettem, de néha még voltak mélypontjaim, és olyankor egyszerűen csak felhívtam őt, és megbeszéltem vele az érzéseimet, amiket sokszor még Harrynek vagy Lounak sem mondtam el. Ráadásul ott volt még Diana is, akivel egy idő után egyre szorosabb barátságot kezdtem ápolni. Ahogy teltek a hetek, egyre több időt töltöttem vele, és szépen lassan ő is beleolvadt az életembe. Elvitt vásárolni, összebarátkozott Harryvel és Louval ( az utóbbival talán egy kicsit jobban, mint ahogy kellene, de ez egy másik történet), valamint végre megismerte a Lochnessi szörnyet. A reakciója annyira hihetetlen volt, hogy azt hiszem a kis monológját soha nem fogom elfelejteni.

- Te jó ég! Ez a nő valami borzalom, több okból kifolyólag is. Első. Hogy néz már ki? A smink vagy húsz évvel öregíti, a műszempillák a szemöldökéig érnek, a pórhaja pedig olyan mű amilyet a világ még nem látott. Esküszöm, mint egy rossz Barbie-baba. Nem is értem Harry hogyan tudja őt elviselni. Egy normális fiú, egy ilyen kurvával, hát ez hihetetlen! Ja, igen, a másik dolog pedig igazad volt, minden szava hazugság. Csak figyeld meg hogy bármikor, amikor a borzalmasan undorító műkörmét piszkálja, valami hatalmas hazugságot készül mondani. De tényleg, azok a körmök, te jó ég! Kétfajta műköröm létezik: ami szép, és ami undorító. Ez a második kategóriába tartozik, nem is értem, ti hogy nem hányjátok el magatokat minden nap tőle. A ruháira inkább nem térnék ki, mert még a végén egy full rózsaszín szivárványt okádnék ki a szememen keresztül. Viszont az arcán még mindig nem tudok túllépni. Hány réteg alapozó lehet rajta? Tíz? És a pirosítója, te jó ég, eldobom az agyam. Oké, nem vagyok túl nagy sminkes, de azt hiszem abban egyetértünk, hogy rossz színt választott az arcához. A szemöldöke az egyetlen, amire azt mondanám hogy oké, de nem teljesen, mert nem illik hozzá. A belső tulajdonságai ezek mellett eltörpülnek, de nem hagyhatom szó nélkül ezeket sem! Ribanc, ribanc, és ribanc! A szavaiból világít, hogy minden héten új szeretővel csalja Harryt, és annyira hülye hogy ilyet esküszöm nem láttam még. Az egyetlen dolog, ami megy neki az a hazudozás és a színészkedés. Semmi több. Ez a nő egy nulla, a legolcsóbb ribanc is többet ér nála. - a monológja végére már csaknem kifogyott a levegőből, én pedig már a hasamat fogva fetrengtem a szőnyegén. Annyira bírtam őt, mindenről teljesen őszintén mondta el a véleményét, akár pozitív, akár negatív dologról volt szó, és ez nagyon tetszett benne. Nem hárított, nem kerülte ki a dolgokat, hanem csak bumm, egyenesen a közepébe vágott mindennek. Eléggé megkedveltem őt ez alatt a két hónap alatt, a világnézeteink túlságosan hasonlóak voltak, annyi különbséggel, hogy ő minden gondolatát kikiáltotta a nagyvilágba, míg én igyekeztem minél többet magamban tartani.

Szóval, összegezve a két hónapot, azt hiszem rengeteget változtam, magabiztosabb lettem, és kezdtem jobban érezni magam a bőrömben. Rengeteget nevettem, talán túl sokat is, mert hasam már kezdett kockásodni, habár ennek oka lehetett az edzés is, ami közben nem kíméltem magam. Jól esett kicsit kínozni a testem, sokszor rengeteget segített a feszültség levezetésében, mikor egy hosszú futás után a testem szinte könyörgött a megállásért, de én már csak azért is ráhúztam pár kilométert. Megtanultam, hogyan kell kitartani az elképzelésem mellett, és ebben Diana is nagyon sokat segített, mert ahogyan az életben, az edzésben is hatalmas támogatást nyújtott. Nem engedte, hogy 30 fekvőtámasznál abbahagyjam, már csak azért is kért még tízet. És ezzel lettem erősebb mint testileg, mint lelkileg is.

Vanessával azóta a bizonyos eset óta nem beszéltünk kettesben, de már nem féltem tőle. Megtanultam, hogy néha igenis ki kell állnom magam mellett, és nem lehetek puhány. Harryvel pedig... Az érzelmeim semmit nem változtak, vagyis pontosabban mondva, ha lehetséges, akkor mégis. Minden egyes nap elteltével egyre jobban és jobban beleszerettem. Akármit is tett, éreztem amint a szívverésem felgyorsul, hogy vérkeringésem felpezsdül, és hogy egész testem bizseregni kezd a látványától. Mikor vele voltam, minden egyes mosolyától elállt a lélegzetem, minden egyes érintése áramütésként ért, és minden egyes szava felolvasztotta a szívemet. Néha volt olyan érzésem, mintha ő is ugyanezen esne át, mint én, de mégis próbáltam ezt kiverni a fejemből. Egy ilyen tökéletesség biztosan nem szeretne belém, egy tökéletlenbe.

Ha már szerelemről van szó... Louis az egyik nap sietősen vágtázott be Harry lakásába, miközben én a kert végében lévő hatalmas fán ücsörögtem. A két hónap alatt csaknem minden nap feljöttem ide, ám már egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy le kellene ugranom. Csak élveztem a csendet, a nyugalmat, a madarak vidám csicsergését és a friss levegőt. Aznap Louis eléggé ideges állapotban mászott fel mellém.

- Mi a gond, Louis? - kérdeztem tőle aggódva, ugyanis soha nem láttam még őt így.

- Azt hiszem hatalmas szarban vagyok, ilyen még soha nem történt velem, és egyszerűen kétségbe estem, ez annyira rémisztő... - hadarta idegesen a hajába túrva, de megállítottam őt, mielőtt kitépte volna a saját haját.

- Röviden?  - kuncogtam.

- Diana és én együtt ebédeltünk ma, és hű. Annyira gyönyörű volt, hogy le sem tudtam róla venni a szemem, és rengeteget nevettünk, és... Azt hiszem szerelmes vagyok. - vallotta be őszintén, mire boldogan eltátottam a számat. Különösen jól éreztem magam, mert én mindkettőjük részét végighallgathattam. Akkor már tudtam, hogy Diana is hasonló érzéseket táplál Lou iránt, de nem gondoltam volna hogy ez kölcsönös lesz, habár ha jobban megnézzük, ez elég valószínű volt. Mindketten kissé őrültek, őszinték és szókimondóak voltak, és együtt pedig valami különlegeset alkottak.

- Nincs ezzel semmi baj, Lou. Én örülnék neki, ha megpróbálnátok együtt. - mosolyogtam rá kedvesen, mire ő látszólag eléggé megnyugodott, és már kevésbé idegesen dőlt hátra az egyik ághoz.

- Kissé félek. Ezelőtt nem voltak ennyire intenzívek az érzéseim senki iránt, és ez megrémiszt. - sóhajtott. Furcsa volt a mindig vidám Lout most gondterheltnek látni, és akkor eldöntöttem, hogy már pedig mindkettőjüket boldoggá teszem, mert a csillagok is egymásnak teremtették őket. Mindketten hozzájárultak a fejlődésemhez, ami miatt nem lehettem elég hálás nekik. Itt volt az idő, hogy valamivel viszonozzam a kedvességüket.

- Csak tedd amit jónak vélsz. Egy tipp, Diana szereti a romantikus sétákat a sötétben. Talán el kellene vinned egyre. - tanácsoltam neki, mire felcsillant a szeme.

- Ez jó ötlet! Te jó ég, nagyon köszönöm, Donna, egy Istennő vagy! - dobott egy puszit nekem a levegőbe, mire halkan felnevettem. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem kettőjükért, de úgy gondoltam, elsőre nem is kell több. Maguktól is simán rá fognak jönni, hogy együtt kell lenniük.

- És veled mi a helyzet? Mostanában nem sikerült sokat beszélgetnünk. - mosolygott, mire azonnal Harryre siklott az agyam.

- Ha már szerelemről volt szó... Már jó ideje halálosan szeretem Harryt és ez csak egyre rosszabb. - vallottam be fülig elpirulva, mire ő halkan felnevetett.

- Azt hitted, nem vettem észre? Már a kezdetektől tudom, hogy oda meg vissza vagy érte. Szerinted miért hagytalak olyan sokszor kettesben titeket? - vonogatta a szemöldökét, mire eltátottam a szám.

- Ez most komoly? Ezzel csak megnehezítetted a dolgom! Próbáltam kiszeretni belőle, de te mindig rátettél egy lapáttal. Gonosz vagy. - tettetett durcázással fontam össze magam előtt a karom, mire hangosan felnevetett.

- Mint ahogy a legelső találkozásunkkor mondtam : Jobban örülnék, ha Vanessa helyét te töltenéd be. - mosolygott rám kedvesen, mire a meghatódottságtól könnyek szöktek a szemembe. Nem volt az túl rég, de mégis úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta.

- Louis... - szólaltam meg pár másodperc meghatódott csönd után, mire érdeklődve felém pillantott. - Te vagy a legjobb barátom, ugye tudod? - kérdeztem tőle félénken, a könnyeimmel küzdve, mire ő halványan elmosolyodott, és oldalra döntötte  helyét.

- Te pedig a legjobb lánybarátom. Gyere ide - tárta ki a karját, jelezve, hogy öleljem meg, mire odamásztam hozzá. Az ágak miatt eléggé nehézkes volt elérnem őt, de végül sikerült, szorosan átöleltem őt, miközben pár könnycseppet elejtettem. Most azonban nem a szomorúságtól sírtam, hanem a boldogságtól.

- De egyet tisztázzunk... Harry a legjobb fiúbarátom marad, nem cserélem le őt. - kuncogta, mire nevetve a vállába bokszoltam.

- Én pedig nem cserélem le Dianát. Ez van - válaszoltam neki nevetve, mire kinyújtotta rám a nyelvét. Pár percig még ücsörögtünk, aztán együtt másztunk le a fáról, mivel már eléggé későre járt. Mikor beléptünk a lakásba, haragos kiáltásokat hallottunk meg, így Louis megállított és a szája elé tette a mutatóujját, jelezve hogy ne szólaljak meg.

- Többet vagy azzal a ribanccal mint velem! Mégis mikor volt utoljára hogy elmentünk ketten vacsorázni? - ordította Vanessa, mire Louval egyszerre néztünk össze. Bűntudatom volt, amiért hallgatóztunk, de közben szörnyen kíváncsi voltam, hogy vajon mi válthatta ki Vanessából ezt az őrületet, mivel eddig semmivel sem lehetett kiborítani őt.

- Mégis mikor volt utoljára időd rám? Mit vársz tőlem, mikor alig vagy itthon és többnyire el sem mondod merre mész? - vágott vissza Harry idegesen, s közben hallani lehet, ahogyan mérgesen az asztalra csap. Valami tényleg nagyon kiboríthatta mindkettőjüket, és valószínűleg már egy ideje tarthatott a veszekedés.

- Mert nem vagyok hajlandó végignézni ahogy enyelegtek a kanapén a kis kurváddal! - ordította Vanessa. A régi énem elsírta volna magát kurva jelzőre, de most már inkább csak megforgattam a szemem.

- Kurva? Szóval azt mondod, hogy kurva? Alig tudsz róla valamit, és simán lekurvázod? Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - kérdezte Harry ingerülten, de hangja már jóval halkabb volt, mint előbb.

- Igen, azt mondom kurva, mert a célja az, hogy véget vessen az esküvőnknek. Közénk akar állni, Harry, nem vetted még észre? - hű, hisztérika tényleg nagyon kiakadt. A számat rágva néztem Loura, ugyanis ha most Harry elhiszi neki ezt, akkor mindennek vége.

- Lehet hogy én előbb vetek véget neki, mint ő. - válaszolt Harry halkan, mire eltátottam a számat. Lou mosolyogva a vállamba bokszolt.

- Harry, kérlek, ne menj el! Beszéljük meg! - könyörgött neki Vanessa pár másodperc csend után. - Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? - gondoltam, hogy beveti ezt. Harry elég érzékenyen veszi, ha valaki azt mondja neki, hogy szereti, legalábbis Lou nekem ezt mondta. Harry egy hatalmasat sóhajtott. - Sajnálom, hogy lekurváztam Donnát. Valójában nem is gondoltam komolyan.. Csak mostanában annyira sok minden, az esküvő, a munka... Fáradt vagyok és nyűgös - Vanessa annyira halkan beszélt hogy alig értettük. Louis megforgatta a szemét.

- Meg fog bocsájtani - tátogta nekem, mire elhúztam a számat. Pár pillanat csend volt a veszekedő páros oldalán, majd Harry hangját hallottuk meg újból.

- Nem haragszom. De Donnát ne hívd még egyszer kurvának, vagy ribancnak. Ő nem az ellenséged, csak egy barát. - mondta Harry mosolygós hanggal, amitől nekem könnyek gyűltek a szemembe. Egy újabb mélypont érkezését éreztem meg, mivel újból tudatosult bennem, hogy Harry soha nem szeretne engem. Talán Vanessa tényleg szereti őt és nekik össze kell házasodniuk. Igen, ez így van.

- A fenébe... - suttogta Louis, majd mindketten kilopakodtunk az ajtón, vissza a kertbe. A kedvem újból visszacsökkent a béka feneke alá, de ezt próbáltam nem mutatni Lounak.

- A következő veszekedést már nem bírják ki. - mondta Louis, mire felsóhajtottam. Nem lesz következő veszekedés, mert én nem hagyom. Nekik együtt kell lenniük, össze kell házasodniuk, nekem pedig el kell költöznöm innen, hogy a saját életüket tudják élni nélkülem.

- Azt hiszem én elindulok haza. Holnap nagyon korán kell kelnem, és jó lenne kipihennem magam. Várj még tíz percet, aztán menj be, akkor már tuti nem lesz semmi gond. - mondta, majd búcsúzásként megölelt, átugorta a kerítést, és már el is tűnt a szemem elől. Pár percig még a fűben ülve gondolkoztam, hogy tényleg el kellene költöznöm, hogy ne legyen több vitájuk miattam. Hirtelen hoztam meg a döntést. Felpattantam, majd Louis példáját követve átmásztam a kerítésen, és már az utcán is voltam. Ezúttal nem sírtam, csak nyugodtan futottam. Először még nem tudtam, hogy merre kéne mennem, de aztán beugrott. Felszálltam a metróra, és egészen addig meg nem álltam, míg egy barátságos aluljáróba nem értem. Amint megpillantottam Wilsont, mosoly kúszott az arcomra. Nem nézett fel, csak unottan húzogatta a kézfejére a pulcsiját, mint akinek tényleg ez a legjobb dolga. Akkor elszégyelltem magam, hogy mennyire elárultam őt, hiszen a két hónap alatt egyszer sem látogattam meg őt.

- Wilson! - szólítottam meg, mikor oda értem elé, mire ijedten felemelte rám a tekintetét. Azonnal elmosolyodott, és gyorsan felpattant, hogy átölelhessen.

- Donna, drágám! Már kezdtem azt hinni hogy elvesztél ebben a nagy világban! Hogy vagy? - kérdezte kedvesen, miközben mindketten leültünk a földre és hátunkat a falnak támasztottuk. Akkor döbbentem rá, mennyire hiányzott nekem Wilson társasága.

- Azt hiszem, sokkal jobban, mióta láttalak. Történt valami izgalmas itt az aluljáróban?

- Halál unalom. Hiányoztál ám, most nincs kivel beszélgetnem. - vonta meg a vállát, mire szomorúan néztem rá.

- Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. Elég sok minden történt mostanában.

- Mesélj csak! - mosolygott, mire halkan elnevettem magam, és mesélésbe kezdtem. Nagy ívben elmondtam neki minden fontosat, és meglepetésemre neki is hasonló volt a véleménye Vanessáról, mint Dianának, csak kedvesebben fogalmazta meg.

- Nem értem én ezt a Harry fiút. Olyan kedves gyerek, és mégis ilyen szörnyeteggel akar összeházasodni. - csóválta a fejét rosszallóan.

- Tényleg, honnan ismered Harryt? - kérdeztem tőle, amire már régóta kíváncsi voltam, de nem volt még alkalmam felhozni ezt a témát se Harrynél, se nála.

- Nem mondta el? - kérdezte meglepődötten, mire csak megráztam a fejem - Igaz is, nem szokott dicsekedni a saját jótetteivel... Mikor az utcára kerültem, és az első éjszakán idejöttem ebbe az aluljáróba, az éjszaka közepén odajött hozzám. Nem volt ott senki, és a metrók is elég ritkán jártak, de ő akkor mégis ott volt, és ételt hozott nekem. Eléggé meglepődtem, hogy van még ilyen jószívű ember a világon, pedig még akkor nem is hallottam, hogy miket tett még. - érdeklődve néztem rá, várva, hogy tovább beszéljen a göndörről - Van pár barátom a környéken, akik szintén az utcán élnek, régebb óta mint én... Ők mesélték, hogy Harry eléggé népszerű a köreikben, mert heti egyszer az összes hajléktalannak visz ételt. Van, hogy heti többször is, amikor erre jár, és nem vár cserébe semmit. Nagyon jószívű fiú, ezért is bíztattalak, hogy menj vele. - teljesen elérzékenyültem. Eddig is tudtam, hogy Harry szíve aranyból van, de hogy TELJESEN arany, azt nem is sejtettem.

- Hű. - csak ennyit tudtam kinyögni. Harry ezt miért titkolta előlem?

- Nem hiszem hogy van nála jószívűbb ember a világon. A lételeme, hogy segítsen valakin. Egy földreszállt angyal, és ezzel nem túlzok. - mosolygott, mire én csak döbbenten néztem rá. Hihetetlen volt, hogy ezt eddig senki nem említette nekem. Vajon Louis tud erről? Minden esetre Harry tényleg egy angyal, amiért ezt teszi, és még csak meg sem említi senkinek. Wilsonnal még egy ideig beszélgettünk erről, majd csak tovább meséltem mindenféléről.

- Emlegetett szamár - szólalt meg hirtelen, a metró lépcsőjére nézve, mire értetlenül néztem én is oda. Harry teljesen lazán sétált le a lépcsőn, kezében egy szatyorral, ami látszólag tele volt kajás dobozokkal. Csak akkor vett észre, mikor már csak pár méterre volt tőlünk, mert egészen addig még csak nem is nézett fel. Akkor viszont meglepetten megtorpant.

- Donna? - úgy nézett rám, mint aki szellemet lát, majd hirtelen a háta mögé rejtette a kezében lévő zacskót. - Te mit csinálsz itt? Azt hittem még mindig a fán gubbasztasz. - értetlenkedve nézett rám, mire én csak megvontam a vállam.

- Gondoltam jó lenne meglátogatni Wilsont. - válaszoltam egyszerűen, mire ő zavartan letette a kajákat Wilson elé, majd leült mellém.

- Még mindig nem biztonságos ez az aluljáró. Egyáltalán hogy jutottál ide? - kérdezte aggódva, amitől meglágyult a szívem, és újból reménykedni kezdtem.

- Futottam, aztán pedig metróztam. Pont maradt annyi pénz a zsebemben, hogy eljöjjek. - mondtam, mire felsóhajtott.

- Nem kellene sötétben futkároznod. Ha most nem lennék itt, valószínűleg halálra aggódnám magam miattad, mert nem szóltál hogy elmész. - pirított rám egy kis éllel a hangjában, amitől elszégyelltem magam. Igaza volt, nem tehettem meg ezt vele.

- Tudom, és sajnálom. Nem gondolkodtam. - lesütött szemmel birizgáltam a pulcsim ujját, és a puha anyag alatt végigsimítottam a vágásaim helyét. Azóta állandóan hosszú pulcsit vagy kötést hordtam, mert nem akartam, hogy mások is lássák. Újból és újból megbántam azt az estét, hiszen mindkét karom szörnyen ronda volt. Ha most visszatekerhetném az időt, inkább csak begyógyszerezném magam.

- Harry, miért nem mondtad, hogy minden héten jössz ide? - kérdeztem tőle halkan, pár másodperc csend után. Kérdésemre feszülten felsóhajtott.

- Mert nem nagy dolog. - válaszolta kurtán, és ebből azt szűrtem le, hogy erről nem akar beszélni. Reméltem, hogy egy bizonyos idő múlva majd ilyen téren is megnyílik előttem, és nem fogja ilyen tömören kifejezni magát.

- Harry, már hogy nem lenne nagy dolog? - szólalt meg most Wilson, aki látszólag eléggé kiakadt. - Rengeteg hajléktalannak teszed jobbá az életét, és semmit nem kérsz cserébe. Azt hiszed ez egy kis dolog? Mert nem, barátom, ez inkább egy hőstett. Egy hős vagy, ideje bevallanod magadnak is! - bíztatta Harryt, mire a göndörke tiltakozva megrázta a fejét.

- Nem, Wilson, nem vagyok hős. Ugyanolyan balfasz vagyok az élet más területein, szóval semmi kitüntetést nem érdemlek - akadt ki most már Harry is és nagyon úgy tűnt, hogy ők bizony veszekedni fognak.

- Na jó, elég. Harry, a hősök sem tökéletesek, ahogyan senki más. De attól még nem kell letagadnod, hogy egy jó ember vagy és segítesz a rászorulókon. Ez nem egy szégyellni való dolog. - nyugtattam le őket, mire Harry mélyen a szemembe nézett. Elgondolkozott a szavaimon, majd halványan elmosolyodott.

- Komolyan azt gondolod, hogy hős vagyok? - kérdezte hihetetlenül aranyos hangon, miközben le nem vette a szemét rólam.

- Igen, azt gondolom! Az én életemet is megmentetted már többször. Szeretem, hogy ilyen szerény vagy, de nyugodtan bevallhatod magadnak is, hogy jó ember vagy. - bíztattam őt, mire megadva magát, felsóhajtott.

- Én csak nem szeretném hogy mindenki erről beszéljen. Nem azért teszem hogy bemutassam, milyen ember vagyok, hanem azért, mert ilyen vagyok. És jobban érzem magam, ha ezt mások nem tudják. - vallotta be őszintén, mire teljesen meghatódtam. Ez a srác teljesen önzetlen, és talán ez a legnagyobb hibája is egyben. Túl tiszta. - És örülnék, ha erről nem is beszélnénk többet. - tette hozzá gyorsan, mire megértően bólintottam. Már ez sokat jelentett, hogy  elárulta, mit érez ezzel kapcsolatban. A fenébe is, nem tudom nem szeretni őt, akármennyire is próbálkozom. Az ilyen pillanatok miatt állandóan megdobban a szívem érte.

- Na jó, ideje menni. - mondta Harry még pár perc semmitmondó beszélgetés után, mire egyszerre álltunk fel.

- Köszönöm az ételt, Harry. - fogott vele kezet Wilson, mire a göndörke csak biccentett, majd miután én is elköszöntem Wilsontól, már le is léptünk. Most nem metróval mentünk, hanem csak felsétáltunk a lépcsőn, és egyenesen a kocsijába szálltunk be. Pár percig csak csendben utaztunk, de aztán nem bírtam tovább, muszáj volt megbeszélnem vele a dolgokat.

- Hallottam hogy veszekedtetek Vanessával - bukott ki belőlem, mire ujjai megfeszültek a kormányon. - Figyelj, én nem szeretném, hogy miattam veszekedjetek mert nem érek ennyit. Ha kell, én visszamegyek Wilsonhoz, és végre keresek valami munkát magamnak. Csak azt akarom hogy ti legyetek boldogok együtt. - mondtam őszintén, és habár a szívem majd kettészakadt, egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.

- Ne viccelj, mondtam már hogy addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél, és minimum addig, amíg helyrerázódik az életed. Vanessa miatt pedig ne aggódj. - rendezte le gyorsan a témát, és hangjából éreztem hogy ez a veszekedés köztük nem volt rá jó hatással.

- Miért nem szóltál, hogy meg akarod látogatni Wilsont? Elhoztalak volna. - szólalt meg, mikor megérkeztünk, mire lesütve a szemem a kezemet kezdtem vizsgálni. Gondolkoztam, hogy elmondjam-e neki, és végül arra jutottam, hogy inkább őszinte leszek hozzá.

- Mikor elindultam még nem tudtam hogy hová szeretnék menni... - vallottam be félve nézve rá, mire rosszallóan megrázta a fejét.

- Nem teheted ezt, hogy ha valami akadály elé ütközöl, egyszerűen elmész - mondta rám pirítva, amitől elszégyelltem magam. Ismét önző voltam. A szemembe könnyek kezdtek gyűlni, és akkor már kezdtem kételkedni abban, hogy biztosan olyan erős vagyok-e, mint eddig gondoltam. Mert nem. Még mindig hihetetlenül gyorsan változik a hangulatom, és bármi kiválthatja a könnyeimet. Most épp ez.

- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan önzetlen mint te - vetettem oda neki, majd fel sem nézve rá, egyszerűen felrohantam a lépcsőn, azzal a céllal, hogy kisírjam magam a fürdőszobában. Amikor be akartam csukni magam után az ajtót, meglepetten láttam, hogy Harry az útját állja a lábával. Hátráltam egy lépést, mert féltem tőle. Eléggé felbőszültnek tűnt, ami megijesztett. Lassan becsukta maga után az ajtót, majd felém lépett.

- Donna. Nem teheted ezt. Megint azt akartad csinálni, ugye? - kérdezte idegesen, miközben egy gyors mozdulattal közelebb lépett hozzám. Ettől én valamiért azt hittem, hogy bántani fog, így összehúztam magam. Meglepettség futott végig az arcán, és pár pillanatig csak csendben figyelt.

- Te... Azt hitted, hogy meg foglak ütni? - tekintete ellágyult, nekem pedig egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Feltörtek belőlem az emlékek. - Bántottak már téged, igaz? Azt hitted én is ilyen vagyok... - hitetlenül beletúrt a hajába, és aggódó tekintettel vizslatott. - Donna.... - közelebb lépett hozzám, hogy testünk között alig maradt már hely. Lassan feljebb emelte államat, ezzel elérve, hogy gyönyörű íriszeibe bámuljak. Tekintetem ködös volt, így nem láthattam tökéletesen érzelmeit a szemében.

- Ki bántott? - kérdezte gyengéden, szinte már suttogva. Újabb könnycseppek folytak végig arcomon.

- Mindenki. - feleltem pár másodperc csönd után, és aztán nem bírtam tovább, olyan heves zokogásban törtem ki, mint még soha. Erőtlenül lerogytam a fürdőszoba csempéjére, és annak ellenére, hogy Harry erősen tartott a karjaimnál fogva, ő is követett a földig, és óvatosan átölelt. A szörnyű emlékek ellepték az elmém, és csak arra tudtam gondolni, hogy megérdemeltem, amit akkor kaptam.

- Kérlek, oszd meg velem. Sírd ki magad, vagy tégy ahogy jól esik, de úgy gondolom, megkönnyebbülhetnél, ha elmondanád. - suttogta fülembe, amitől jólesően kirázott a hideg, de bensőmet mégis melegség töltötte el. Percekig csak próbáltam csillapítani a remegésem és a könnyeim mennyiségét, majd döntöttem.

- Négy éve történt minden... - kezdtem bele szipogva. Úgy éreztem, helyes, hogyha megosztom vele a kis titkaimat, de attól tartottam, ha mindent megtud, teljesen máshogy fog rám nézni. - Abban az évben, mikor ti elköltöztetek, a nagymamám meghalt. Egészen addig vele éltem, mert a szüleim nem voltak hajlandóak foglalkozni velem. A nagymamám jelentette számomra a világot. - Még mindig szörnyű volt rá gondolni, hiszen az évek múlásával sem sikerült feldolgoznom az elvesztését. Láttam Harryn, hogy mondana valamit, de feltettem a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon. - A legrosszabb az volt, hogy egyik napról a másikra történt. A szüleim engem okoltak a halála miatt, de közben mindenki tudta, hogy nem tehettem volna semmit. Egyszerűen csak elaludt este, majd reggel már nem kelt fel. Én találtam rá. - a kép még mindig ott lebegett a szemem előtt, ahogy ő csak békésen feküdt az ágyában, a kedvenc könyvét szorongatva. Akkor csak azt hittem, hogy alszik, de mikor már hosszú perceken keresztül ébresztgettem, tudtam, hogy mi történt. Soha nem éreztem még magam olyan elhagyatottnak. - Aztán odaköltöztem a szüleimhez. És akkor kezdődött a rémálom. Anyám emberszámba sem vett, sokszor azt dobálta a fejemhez, hogy nem kellett volna megszületnem. Apám pedig minden estéjét a kocsmában töltötte, és mikor hazaért... - elbicsaklott a hangom. Szörnyű volt magam előtt újból és újból lepörgetni az eseményeket, de ahogy egyre előrébb haladtam az időben, úgy éreztem, mintha egy hatalmas súly esne le a vállamról. Harry arca eltorzult, ahogy összerakta az eseményeket, és egy pillanatig csak döbbenten nézett rám, aztán egy hatalmasat sóhajtott, és szorosabban zárt ölelésébe.

- Bárcsak korábban találtam volna rád. - suttogta pár perc keserves csönd elteltével. Csak hallgatta, ahogyan szipogtam, én pedig igyekeztem kiélvezni amíg az ölelésében maradhatok. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de könnyeim már felszáradtak és csak pislogás nélkül néztem magam elé. Még soha nem osztottam meg ezt senkivel (Dr. Payne kivételével, de az teljesen más volt), így kissé kiszolgáltatottnak éreztem magam előtte. Aztán minden megváltozott egy pillanat alatt. A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és Vanessa alapozós fejét pillantottam meg. Amint felfogta, mi történik, szemei izzani kezdtek, és szinte éreztem ahogy tekintetével fojtogat.

- Ti meg mi a szart csináltok itt KETTEN? - kezdte dühkitörését, amitől teljes mértékben megszűnt a varázs, Harry elengedett öleléséből és felpattant.

- Semmi nem történt, Vanessa, mielőtt... - nem tudta befejezni a mondatát, mert a szőkeség azonnal a szavába vágott.

- Nem történt semmi? Azt akarod mondani, hogy nem történt semmi, mikor már vagy egy órája bezárkóztatok ide és ölelkezve találok rátok, de nem történt semmi? - ordította Harry arcába aki állva a tekintetét végighallgatta őt. Én nem néztem fel, a csempét bámulva szégyelltem el magam. Nem kellett volna elmondanom Harrynek semmit. Már így is tudtam, hogy Vanessa utál, és jobb lett volna távol tartanom magam a göndörtől.

- Nem tudsz te semmit! A kurva életbe, Donnának segítségre van szüksége, hát nem látod? - vágott vissza Harry, amitől a szörnyetegnek kidülledtek a szemei.

- Csak azt látom, hogy ti ketten kurvára összemelegedtetek az utóbbi időben, amikor tudtommal hamarosan a férjem leszel! - sipákolta olyan hangerővel, hogy inkább befogtam a fülemet. Nem voltam hajlandó több drámát elviselni, így összegömbölyödve szorítottam a fülemre a kezemet.

- Ne legyél benne olyan biztos. - Szólt vissza neki Harry dühösen, majd sajnálkozó tekintettel leguggolt mellém és lehámozta a fülemről a kezemet.

- Persze, védd most is őt! - akadt ki még jobban Vanessa, majd egy hisztis dobbantás után el is viharzott.

- Sajnálom. Ne is foglalkozz vele. - rázta a fejét Harry, de én nem hagyhattam annyiban.

- Igaza van, Harry. Miért velem foglalkozol, mikor hamarosan összeházasodsz vele? - kérdeztem tőle halkan, mire idegesen a hajába túrt. Nem válaszolt, csak felém nyújtotta a kezét azzal a céllal, hogy felhúzzon a földről.

- Válaszolj, Harry... - türelmetlenkedtem, mikor már egymással szemben álltunk, és tekintetét az enyémbe fúrta. Feszülten az ajkába harapott, és megszakította velem a szemkontaktust. Nem akart válaszolni, és ezt elég egyértelműen kimutatta.

- Holnap lesz egy díjátadó, amire hivatalos vagyok. Lounak már szóltam, de neked szerintem még nem. Lenne kedved eljönni? - kérdezte, teljesen eltérve a témától. Halkan felnevettem.

- Nagyon nem akarod megválaszolni a kérdésem - állapítottam meg, mire ő szégyenlősen elmosolyodott.

- Szóval, lenne kedved jönni? - tért vissza a témájához, amitől újból felnevettem.

- Persze. Mennyire kell elegánsan öltözni? - kérdeztem. Gondoltam, hogy egy díjátadóra nem illene egy túlméretezett pulcsiban elmennem.

- Mi a legelegánsabb ruhád? - kérdezett vissza félve, én pedig gondolkodni kezdtem. Nem volt túl sok ruhám, és a stílusom is olyan volt mint egy tinédzser fiúnak.

- Talán egy fekete farmer és egy batman-es póló... - válaszoltam bizonytalanul, mire felnevetett. - Jól van, nem vagyok egy nőies lány, nem kell kinevetni - nyújtottam ki rá a nyelvemet, mire hitetlenül megrázta a fejét.

- A nadrág jó lesz, viszont majd keresünk neked valami inget. Az egyik csak jó lesz rád, vagy majd azt mondjuk hogy ez az új divat. - vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban. Tulajdonképpen már az is tetszett, mikor a pulcsijában lehettem, mert egész nap velem volt a Harry illat, amit imádtam, és örültem, hogy még egyszer átélhetem.

- Oké, mikor indulunk? - lelkesedtem be, amit ő boldog mosollyal és csillogó szemekkel fogadott.

- Tizenegykor kezdődik és körülbelül kettőig tart szóval legyél kész fél tizenegyre. Arra gondoltam, hogy itthon reggelizhetnénk aztán pedig hazafelé beugranánk kajálni valahová. - magyarázta mosolyogva, amitől úgy éreztem, hogy ez a díjátadó fontos neki.

- Jól hangzik. Te is nyersz valami díjat, ugye? - vonogattam a szemöldökömet büszkén, mire halkan felnevetett.

- Remélem. - kacsintott rám játékosan, én pedig majdnem elájultam tőle ott helyben. Hogy lehet az hogy neki minden mozdulata ilyen elképesztő?

- Mennünk kéne aludni, ha holnap időben fel szeretnénk kelni. Nem lenne jó elkésni - vontam meg a vállam, és már indultam is volna kifelé, mikor láttam, hogy ő tanácstalanul az ajkába harap.

- Öhm... Azt hiszem én ma a kanapén alszok - vakarta meg a fejét zavartan. Donna, ne tedd...

- Tudom hogy ez furcsa de nálam van hely. Persze csak ha nem lesz ebből nagyobb probléma mert hát így is hatalmas szarban vagy, ismételten miattam... - magyaráztam össze-vissza, hiszen idő közben megbántam azt hogy egyáltalán megemlítettem neki. Te jó ég, nem aludhatunk egy ágyban... Mármint, persze én élvezném, de nem lenne helyes.

- Hé, nyugi. - nevetett fel édesen, látszólag tetszett neki hogy össze-vissza hadoválok. - Semmi nincs abban ha egy ágyban alszunk, és mi sem képzelünk bele többet, akkor másnak sem kell. - nyugtatott le, de valójában szavai kicsit rosszul estek. Te jó ég, csak én képzelek bele többet, mint amennyit kellene. Harry nem is gondolt semmi rosszra, megint én gondoltam másra.

- Hát, oké. Viszont menjünk, fáradt vagyok. - ásítottam, és már ki is léptem a fürdőszobából, hogy megágyazzak Harrynek. Ő addig alváshoz készülődött, majd mikor kész lett, helyet cseréltünk. A tükör előtt állva megrohamoztak a kettős érzések. Nem helyes ez. Nagyon nem, de már nem lehet visszacsinálni. A legnagyobb baj ebben nem is Vanessa volt, hanem hogy ez az, amit soha nem kaphatnék meg Harrytől egy átlagos napon, és ez összetörte a szívem. Gyorsan letusoltam, majd egy szál fehérneműben és egy hatalmas pólóban tértem vissza Harryhez, aki... mindössze egyetlen bokszeralsóban játszott Hunterrel. Hunter és Harry eleve aranyosak voltak külön-külön is, de együtt látni őket valami hipercuki volt.

- Oh, elfelejtettem hogy te félmeztelenül alszol - forgattam meg a szemem látszólag unottan, de valójában majd kiesett a szemem a látványtól. Imádtam a tetkóit, az izmos felsőtestét, és a combjai...

- Zavar? Mert ha igen, felveszek valamit. - kérdezte. Ha épeszű lennék, azt mondtam volna, hogy zavar, de nem tettem, csak megráztam a fejem. Nem akartam hogy elrejtse előlem a gyönyörű testét. Te jó ég, úgy beszélek, mint egy hormontúltengéses tinédzser...

Harry még császkált egy kicsit a telefonjával a kezében, addig én kényelmesen elhelyezkedtem, és nyakig magamra húztam a takarót. Szörnyen álmos voltam, hiszen szintén egy hosszú napon voltunk túl, és már majdnem elaludtam, mikor aztán Harry végre lekapcsolta a villanyt és bemászott mellém. Igyekezett minél távolabb elhelyezkedni, aminek szörnyen örültem, mert már szívem így is hihetetlen gyorsasággal zakatolt, csakis a csupa látványától. Hunter pedig vidáman helyet foglalt közöttünk. Ő látszólag nagyon örült annak, hogy mindketten egy helyen vagyunk.

- Jó éjt, Donna. - suttogta Harry, miután ő is kényelmesen elhelyezkedett.

- Jó éjt, Harry - válaszoltam, majd már le is csuktam a szemem. Elég sokszor volt bajom az elalvással az utóbbi időben, de azt hiszem, most rekordot döntöttem. Mindössze pár perc alatt nyelt el az álmok világa.

Mikor felébredtem, csak annyit vettem észre, hogy nagyon melegem van. Aztán amint kinyitottam a szemeimet, hirtelen megijedtem, de aztán csak hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Harry volt olyan édes, hogy álmában szorosan átölelte a derekamat és teljesen a hátamnak simult. Azon tanakodtam, hogy hová tűnhetett Hunter közülünk, de pár másodperc múlva már meg is éreztem a lábamnál, amint egy hatalmas ugrással landolt rajtunk. Mögöttem Harry egy hatalmasat sóhajtott, de nem ébredt fel, csak még szorosabban ölelt magához. Hunter viszont teljesen bepörgött az ébredésemtől, ugyanis végiglépkedve rajtam elérte a célját, azaz az arcomat, ugyanis érdes nyelvével végignyalta a fél fejem. Halkan nyüszíteni kezdett, amit én nem helyeseltem, így próbáltam csitítani őt.

- Hunter! Sss! Ne keltsd fel Harryt! - suttogtam neki, de ő nem hallgatott rám, vidáman ugrált rajtam, majd Harryre is rávetette magát, aki egy hatalmasat morgott, és arcát a hátamnak dörzsölte. Őszintén szólva elég jó érzés volt ahogy csupasz lábaink egymásba gabalyodtak, és hogy olyan közel volt hozzám, mint még talán soha. Hunter garázdálkodni kezdett, játékos kedvében volt, így minden erejét bevetette, hogy kitúrjon minket az ágyból.

- Hunter, csak öt perc. Kérlek - motyogott Harry, amitől a kicsi husky csak még jobban ugrálni kezdett rajta, aminek következtében végül Harry arrébb gurult mellőlem, hatalmas sajnálatomra. Donna, nyugodj le, ez nem jelentett neki semmit, csak te gondolod túl!

- Mindig így ébreszt fel téged? - kérdezte Harry reggeli rekedtes hangon, én pedig csak letöröltem az arcomról Hunter nyálát.

- Ha szerencsém van és előbb kelek fel mint ő, akkor nem. De ilyen nem sokszor van - nevettem halkan, mire ő is felkuncogott. Hunter vonyítani kezdett, mert nem tetszett neki, hogy nem vele foglalkoztunk. Fáradtan felültem, hogy megetessem őt, mert tudtam jól, hogy addig fogja ezt csinálni, míg nem kap egy adag kaját. Így hát Harryt egyedül hagyva, Hunterrel együtt leballagtam a konyhába, ahol meglepetésemre Vanessával álltam szemben. Úgy nézett rám, mint aki a tekintetével képes lenne megfojtani, de nem törtem meg a szemkontaktust.

- Nem végeztünk még, Kislány. Harryvel összeházasodunk, és te nem akadályozhatod meg ezt. - sziszegte alig hallhatóan, mire összeráncoltam a homlokom.

- Nem is akarom megakadályozni - ráztam meg a fejem értetlenül, mire hitetlenül felnevetett. Hunter morogni kezdett, amit elég viccesnek találtam, hiszen úgy tűnt, Vanessa megijedt tőle, és pár lépést megtett hátrafelé.

- Ez volt életed vicce, Kiscsillagom. Azt hiszed be is dőlök ennek? A csatát megnyerted, de a háborút nem - zárta le gyorsan a beszélgetést, majd hatalmas robajjal kiviharzott a házból. Amint Hunterre néztem, és a büszke arcára, egyszerűen elfogott a nevetés. Nevetségesnek találtam Vanessa viselkedését, pedig tegnap még tökéletesen egyetértettem vele. De most mutatta meg igazán hogy neki nem is Harry kell, hanem a győzelem. Ellentétben velem, mert nekem csakis Harry kell, de jelen álláspont szerint ez csak egyoldalú.

- Vanessa mindig ilyen veled? - hallottam meg Harry hangját magam mögül, amitől a szívem majdnem kiugrott a helyéről ijedtségemben. Azt hittem még próbál visszaaludni. Vajon egész végig itt volt, és hallgatta a beszélgetésünket? Feszülten néztem farkasszemet vele, és egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy mindent bevallok neki. De nem tettem.

- Óh nem... Azt hiszem most egy kicsit kiakadt rám, amit teljesen meg is értek. - idegesen a fülem mögé tűrtem egy kócos tincset, mire hitetlenül elnevette magát.

- Hazudsz. Ne védd őt, csak azért mert a leendő férjével beszélsz. Szóval, mindig ilyen veled? - kérdezte halk hangon, és a szívem majd megszakadt ettől az ártatlan hangsúlyától. Nem akartam összetörni a szívét.

- Rendben. Volt néhány... veszekedésünk, de semmi komoly. - nem vallottam be neki mindent. Nem volt hozzá képem, és szerencsére Harry megelégedett ezzel a válasszal, mert feladva magát egy hatalmasat sóhajtott.

- Nem kellett volna szó nélkül eltűrnöd. És talán... - hirtelen megállt beszéd közben, de aztán megrázta a fejét. - Mindegy is. - mondta, majd a hűtőhöz lépett, hogy megnézze, mi ehető még benne. Elég sokszor bízták rám a bevásárlást, aminek én nagyon örültem, mert kivehettem a részem a házimunkában. Tulajdonképpen házimunka terén olyan voltam mint egy bejárónő, azzal a különbséggel, hogy a fizetségem az volt, hogy itt élhetek. De ezt egyáltalán nem bántam, mert szerettem a házban tevékenykedni.

Végül aztán csak egy kis gabonapehely mellett döntöttünk, amit a tévé előtt ülve el is fogyasztottunk. Aztán, mivel már eléggé elhúzódott a reggelink, és hamarosan indulnunk kellett, így elkezdtünk készülődni. A hajam borzalmas állapotban volt, egyszerűen semmi formája nem volt, így csak megelégedtem egy laza, kócos konttyal, viszont ehhez nem tűnt túl elegánsnak a smink nélküli arcom, így egy kis szempillaspirállal ezt megoldottam. Már félig fel is öltöztem, de ekkor eszembe jutott, hogy bizony Harrytől kéne kölcsönkérnem egy inget, így hát bekopogtam hozzá. Az engedélye után be is léptem a kis birodalmába, ahol egy szál fekete farmerban és nagy tömeg izomzattal a felsőtestén állt a szekrénye előtt azon filózva, hogy mit vegyen fel.

- Hű, cuki a madárfészek a fejeden - mutatott Harry szórakozottan a hajamra, mire nevetve megforgattam a szemem.

- Ne kritizálj! Mutasd mid van - léptem oda mellé, mire felröhögött.

- Ha megmutatnám, nem érnénk oda a díjátadóra - vonogatta perverzül a szemöldökét, mire nevetve arcon csaptam magam, miközben fülig pirultam.

- Ne perverzkedj itt velem, inkább tárgyaljuk meg hogy mit veszel fel - mondtam neki elkomolyodva, mire bólintott, és turkálni kezdett a fogasok között.

- Úgy gondoltam, bevállalok egy mintás inget. A kérdés, hogy melyiket. - gondolkozott el fél karral a polcnak támaszkodva, majd hirtelen felcsillant a szeme. - Vagy vehetnék fel sima fekete inget mintás sállal. Igen, ez lesz a jó. - határozta el magát hirtelen, majd már ki is kapott egy sima inget, majd pillanatok alatt begombolta, de csak a mellkasáig. Furcsa volt őt ingben látni, mert általában egyszerű fekete vagy fehér pólókat hordott. Látszólag elég fontos lehetett neki ez az esemény, mert ennyit nem szokott időzni ruhák terén.

- Tökéletes lesz. - bíztattam őt, mire hatalmas mosollyal az arcán a sálat is a helyére kötötte. Elég dögösen nézett ki, és ha tehettem volna, talán le is tepertem volna. De nem tehettem, szóval ez nem történt meg.

- Neked pedig megkeresem a legkisebb ingemet. Még szerencséd hogy soha nem dobom ki őket - kacsintott rám, majd pár igen jó darabot a kezébe vett. Megpillantottam köztük egy fekete-fehér csíkosat, ami azonnal belopta magát a szívembe.

- Ez jó lesz, köszi - vettem el tőle azonnal, mire büszkén elmosolyodott.

- Tudtam hogy azt fogod választani - hitetlenül megrázta a fejét, mire kinyújtottam rá a nyelvemet. Gyorsan átsiettem a másik szobába, hogy felvegyem, és a végeredményen még én is meglepődtem. Egész jól állt. Az ujjait könyékig felhajtottam, és nem nyakig gomboltam be, hanem éppen addig, ameddig még szolid, de egyben nőies is volt. Nem szerettem ha a férfiak a dekoltázsomat bámulják.

Mikor kiléptem a szobámból, rögtön Harrybe botlottam, aki a fürdőszobába tartott, hogy beállítsa a haját, ami jelenleg még elég kócos volt.

- Hű. Tartsd meg az inget. Hihetetlenül jól áll. - döbbent le, miközben tetőtől talpig végigmért. Teljesen zavarba jöttem megjegyzésétől, így csak szégyenlősen a hátam mögé kulcsoltam a kezeimet.

- Köszi - az önelégedett mosoly tökéletesen elárulta, hogy tetszett neki az, hogy ennyire zavarba jöttem. Szerencsémre nem szólt többet, csak eltűnt a fürdőszobában, én pedig a nappaliba sétáltam Louhoz és Dianához, mert ők idő közben megérkeztek. Nem akartam megzavarni köztük semmit, ezért halkan lépkedtem le a lépcsőn, de mikor láttam, hogy semmi nem történik, úgy döntöttem, játszok egy kicsit Dianával. Lou éppen felém nézett de, én csak a szám elé tettem a mutatóujjamat, jelezve, hogy ne szólaljon meg, majd egy hirtelen mozdulattal eltakartam Diana szemét.

- Tudom, hogy te vagy az, Donna. - sóhajtott, majd egyszerre nevettünk fel, mikor már szabad kilátást engedtem neki. - És hű, milyen csinos vagy. Mikor vetted ezt az inget? - kérdezte felpörögve, mire mosolyogva megvontam a vállam.

- Harrytől csórtam öt perccel ezelőtt - válaszoltam, mire elismerően nézett rám.

- Óh, figyeljetek, itt jön a sztár - ugrott fel hirtelen Lou, majd a lépcsőhöz sietett, és a himnuszt kezdte énekelni. Mi csak nevettük, de Harry véresen komolyan vette, így kihúzva magát, elegánsan sétált le a lépcsőn, akár egy herceg. Én pedig teljesen elolvadtam tökéletességtől. Valaki csípjen meg...

- Oké, srácok, induljunk mert elkésünk - szedett minket össze Harry, aminek eredményeképp pár perc múlva már úton is voltunk. Mondanom sem kell, útközben végig röhögtünk, és hihetetlenül jókedvvel érkeztünk meg a kis konferenciaterembe, ami most tele volt székekkel és számomra ismeretlen emberekkel. Harry ment előre, és ő pedig majdnem mindenkivel kezet fogott, és szólt hozzájuk pár szót. Én pedig addig Diana és Louis társaságában kerestem egy jó helyet, ami nem volt túl közel a színpadhoz, de nem is volt túl távol, hogyha Harry nyer díjat - amiben nagyon reménykedtünk -, ne kelljen túl nagy tömegen átverekednie magát.

A sor szélén hagytunk helyet Harrynek, és úgy kerültünk egymás mellé, hogy mellém szólt a göndörke helye, mellettem Louis szándékozott ülni, és a végén Diana. Így elég nehéz volt a lánnyal beszélgetnem, de jobb is volt így, mert szórakozottan hallgathattam, ahogyan egymást szekálják. Érezhetően izzott köztük a levegő, de ezt igyekezték humorral leplezni. Viszont én tudtam, hogy mindketten odavannak egymásért.

Aztán, lassan Harry is csatlakozott hozzánk és a díjátadó ünnepség el is kezdődött. Ugyan még soha nem voltam ilyen rendezvényen, így egy új élménnyel gazdagodhattam. Látszólag Louis és Diana eléggé unták az egészet, de engem őszintén érdekelt, ahogyan Harryt is. A díjakat pedig egy kis duma után el is kezdték osztogatni. Harry eléggé idegesnek tűnt mellettem, így bíztatóan fordultam felé, mire ő a kezem után nyúlt, és összekulcsolta az ujjainkat bíztatást várva. Hasonló volt a helyzet, mint régebben, a kórházban, azzal a különbséggel, hogy most én támogattam őt.

- Tiéd lesz a díj. Érzem - suttogtam neki, mire hálásan elmosolyodott, majd szorított egyet a kezemen. Majd következett Harry kategóriája, én pedig gyorsan dobogó szívvel vártam, hogy kimondják a nevét. Még utoljára Harryre néztem, aki bizonytalanul nézett vissza rám, de aztán megtörtént. Kimondták a nevét, és Harry boldogan elmosolyodott, mi pedig hihetetlen hangerővel kezdtünk tapsolni. Louis még füttyentett is párat a biztonság kedvéért. Levakarhatatlan vigyorral az arcán ment fel a színpadra, majd vette át a díjat, ami egy kis trófea volt. A "nagy emberek" csináltak pár képet Harryvel, majd a göndörke boldogan visszatért hozzánk. Az első dolog az volt, hogy szorosan magához ölelt.

- Megmondtam - kuncogtam a fülébe, mire ő is halkan felnevetett. A többiek is gratuláltak neki, és a díjátadó további része is hihetetlenül jól telt, rengeteget nevettünk pár idiótán, és félő volt, hogy a hangzavarunk miatt kitesznek minket, de tulajdonképpen ezzel nem is foglalkoztunk. Aztán az ünnepségnek vége lett, és már csak amolyan beszélgetős parti következett, amit mi nem igazán tudtunk hová tenni, mert nem ismertünk senkit. Harrynek persze muszáj volt beszélgetnie pár befolyásos emberrel az üzlet miatt, így mi addig csak külön beszélgettünk. Louis pár perc múlva eltűnt, én pedig végre vehettem az alkalmat, hogy beszéljek Dianával Louról.

- Tudom. Ne is kérdezd. Teljesen belezúgtam - suttogta Diana félve, amitől hatalmas mosoly kúszott az arcomra. Miért félnek mindketten a szerelemtől, mintha az egy rossz dolog lenne? Oké, én is átestem már pár dolgon, és most is elég szar helyzetben vagyok de ettől függetlenül szerelmesnek lenni egy nagyon klassz dolog.

- Szerinted van esélyem nála? Mit kéne tennem? Donna, segíts rajtam! - esett kétségbe Diana, de én igyekeztem a helyén tartani a dolgokat.

- Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy van esélyed nála! Basszus, teljesen összeilletek! - biztattam őt, de ő még mindig bizonytalankodott.

- De... Mit tegyek? Hogyan hívjam fel magamra a figyelmét? - kérdezte az ajkába harapva, miközben idegesen a tökéletesen beállított hajába túrt.

- Nyugalom. Csak várj egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan elhív randizni. Szerintem odavan érted - azt hiszem ez kellett neki, mivel boldogan felcsillant a szeme.

- Úgy gondolod?

- Persze! - barátságosan megsimogattam a karját, mire ő teljesen bepörgött, és boldogan kezdett magyarázni Louról. Dianát nem ilyennek ismertem meg, ő mindig is teljesen magabiztos volt, de most, hogy szerelembe esett, ez az oldala ilyenkor teljesen eltűnt. Egy pillanatra kinéztem az ablakon, ami a kertre nézett. Harry és Louis egymással szemben álltak, Lou Harryre nézett, Harry pedig... egyenesen rám. Halványan elmosolyodtam, mire ő szégyenlősen elnevette magát, és visszafordult Louhoz. A szívem abban a pillanatban majd' megszakadt. Ilyen tökéletes fiú soha nem szeretne engem, és ez teljesen felemésztett.

* Harry szemszöge *

Folyton csak azon járt az eszem, hogy beszélnem kell Louval, mert a gondolataim már nem bírták sokáig a fejemben. Éppen a főnökömnek köszöntem meg a gratulációját, mikor megláttam Lout egyedül kimenni a kertbe, így hát miután leráztam magamról még pár embert, követtem őt.

- Louis! Beszélnünk kell! - tértem rögtön a lényegre, ahogy mellé értem, mire aggódva nézett rám.

- Szakítani akarsz? - kérdezte tettetett sértettséggel, mire felnevettem. Ezért imádtam ennyire Lout, ha valami miatt ideges voltam, egy egyszerű kis beszólással sikerült ezt eltüntetnie.

- Oh, drágám, dehogy. Csak... Az esküvőről lenne szó. Nem hiszem, hogy végig tudom ezt csinálni... Nem érzem már azt, mint pár évvel ezelőtt. - buktam ki neki, mire ő meglepetten eltátotta a száját.

- Vanessa iránt? De hát... az esküvőig már csak kevesebb mint két hónap van! - értetlenkedett. Ő annyiszor próbált meg meggyőzni arról, hogy ne házasodjak össze Vanessával, most pedig mikor már végre támogatna, el akarom dobni az egészet. Szörnyű alak vagyok...

- Tudom, Louis! Épp ezért ilyen rossz érzés. Nem akarom az esküvőt. És Vanessát se. - őszintén beszéltem hozzá, és reménykedtem benne, hogy nem fog kiakadni rám. Fontos volt a véleménye, így a fontos dolgokról mindig vele beszéltem elsőnek.

- Donna miatt, ugye? Beleszerettél? - kérdezte pár másodperc gondolkodós csend után. Rátapintott a lényegre.

- A fenébe is Louis! Donna nem tehet semmiről. - magyaráztam neki, hiszen nem akartam, hogy emiatt Donnára legyen dühös. Nem ő tehet róla, hogy nem bírok a farkammal.

- Teljesen belézúgtál. Még most is őt véded, pedig egy rossz szót nem mondtam rá. Ha engem kérdezel, Donna jobb választás lenne, mint Vanessa. - vonta meg a vállát, amitől csak még inkább tanácstalan lettem.

- Nem tudom, Louis.. Ez annyira zavaros... Az este óta én egyszerűen nem tudok máshogy ránézni... - nem tudtam befejezni a mondatom, mert Louis ijedten félbeszakított.

- Mi van? Lefeküdtetek? - akadt ki, mire én sértődötten eltátottam a számat. Nem csalom meg Vanessát, még akkor sem, ha azt tervezem, hogy szakítok vele. Egyszerűen nem érzem fairnek, ha annak érezném, már rég megtettem volna.

- Te jó ég, dehogy! Nem történt semmi, csak a tegnapi veszekedés miatt nem aludhattam Vanessával, így vele aludtam egy ágyban. Arra ébredtem, hogy átölelem, és ez nagyon furcsa volt mert Vanessával ilyen soha nem történt. Általában a lehető legtávolabb ébredtünk egymástól, és ez annyira furcsa. - A reggel tényleg eléggé különleges volt. Hamarabb keltem fel, mint Donna, de erről ő nem tudott, mert azt tettettem, hogy alszom. Már úgy keltem fel, hogy átölelem a derekát, és ilyen még soha nem fordult elő velem. Olyan volt, mintha a testem azt akarná, hogy hozzábújjak minden pillanatban. Így éreztem iránta minden egyes nap, mióta megpillantottam őt az aluljáróban. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy mosolyogjon, hogy boldog legyen, mert akármilyen hihetetlen, akkor a leggyönyörűbb, amikor nevet. Én akartam az lenni, aki megnevetteti őt amikor csak lehet, aki felvidítja ha rossz kedve van és aki mellette áll bármilyen helyzetben. Mikor hozzám ért, a szívem kihagyott egy ütemet és szaporábban kezdtem venni a levegőt. Különlegesnek találtam őt, hiszen ő volt a legszebb és legkedvesebb lány, akivel valaha találkoztam. Nem kellett próbálkoznia, smink nélkül és bő ruhákban is olyan gyönyörű volt, mint az összes nő együtt véve. Elgondolkozva befelé néztem az ablakon, egyenesen rá. Mindig megtaláltam őt a szememmel, egyszerűen vonzotta a tekintetem, bárhol is volt. Hihetetlen érzéssel töltött el látni, ahogyan az én ruhámat viseli. Mikor legutóbb kölcsönkérte a pulcsimat, azt hittem eldobom az agyam. Mintha ez azt jelentette volna, hogy hozzám tartozik, habár úgy éreztem, ez lehetetlenség. Mert ilyen gyönyörűség soha nem szeretne engem. Mosolyogva beszélgetett Dianával, és láttam, ahogyan bátorítóan megsimítja a karját. Aztán mintha megérezte volna magán a tekintetem, ő is felém pillantott. Mintha egy földreszállt angyalt láttam volna magam előtt, úgy éreztem magam, mint aki meg lett tisztelve azzal, hogy ez a gyönyörűség egyáltalán rám nézett. Tekintetünk összeforrt, gyönyörű sötétbarna szemei rabul ejtettek. Képtelen voltam elpillantani róla, pedig az agyam ezt diktálta. Lassan elmosolyodott, mire rájöttem, hogy mi is történik éppen. Zavartan elnevettem magam, és ennek köszönhetően sikerült lehámoznom róla a tekintetemet. Louis hatalmas vigyorral az arcán nézett rám.

- Te szerelmes vagy. Te kibaszottul szerelmes vagy Donnába. - állapította meg teljesen ledöbbenve, majd megveregette a vállamat. Én csak kétségbeesetten rágtam a számat, valami hazugság után keresgélve, hogy letagadjam ezt az egészet, de nem ment, nem tudtam ezt meghazudtolni. Igaza volt. 

--------------

Halihó! :D

Igen, a történet egy hatalmas fordulóponthoz ért, viszont haha, csak ezután jönnek a legjobb részek, legalábbis szerintem. És nem hiszitek el, de ha jól számolom, még két vagy három rész van hátra ebből a történetből, ami számomra felfoghatatlan, és teljes szomorúsággal tölt el, ugyanis őszintén szólva nem akarom befejezni ezt a történetet. Legszívesebben életem végéig ezekkel a szereplőkkel élnék együtt, mert annyira megszerettem őket. :')

Gondoltam arra, hogy extra, kicsit rövidebb részekben majd részletesebben leírok pár szaftos kis részt, persze csak ha szeretnétek. :) 

És te jó ég, már rég elhagytuk augusztus közepét ami azt jelenti hogy hamarosan újból be kell ülnünk az iskolapadba... Mondanom sem kell, hogy semmi, nulla, zéró, mínusz kedvem van hozzá, legszívesebben csak írnék egész évben, megállás nélkül, de hát... muszáj tanulnom. Suliidőben persze igyekszem majd jó időben hozni a részeket, de elképzelhető hogy nem lesznek ilyen rendszerességgel (már ha ezt rendszernek lehet nevezni).

Nos, remélem hogy tetszett nektek ez a rész is, és hamarosan találkozunk a következőben (amivel már pár oldal híján készen is vagyok, de psszt!), addig is további szép nyarat mindenkinek! :)